Ki mint vet, úgy arat. Mindannyian ismerjük e közmondást, és persze értjük is. Nyugaton ok-okozati összefüggésnek nevezik, keleten a karma törvényének. De milyen jelentései vannak nálunk, és honnan ered? Nem árt erről elgondolkozni.

A Márton-nap jeles ünnep volt hagyományainkban, a hozzá kötődő szokásoknak, legendáknak se szeri, se száma. Sokkal többről szólnak ezek, mintsem, hogy egy felsorolással elintézzük őket, hiszen hagyományainknak éppen az ünnepek belső megélése a lényege. Arra érdemes inkább törekedni, hogy eresszük be önmagunkba ezt az ünnepet. Ehhez egy kis időutazásra indulunk most.

Egy vagyok azok közül az édesapák közül, akik elváltak, és a válás után csak nagyon ritkán, kevés ideig láthatják gyermekeiket. Olyan édesapák vagyunk mi, akiknek valami egészen mást kell, hogy jelentsen az erő, mint a többségnek. A mi erőnk a hiánnyal való küzdelemben mutatkozhat meg leginkább. 

Ha csak a magunk módján is, de mindannyian megpróbáljuk, megpróbáltuk gyermekeinket felkészíteni az életre. Egy szülő érthető módon mindig a legjobbat akarja. Szeretnénk, ha nekik már egy kicsit könnyebb lenne, ha nem kellene a maguk kárán megtanulniuk mindazt, amit mi már tudni vélünk az életről. De vajon tudunk-e őszinték lenni önmagunkkal annyira, hogy ne csupán az életről szőtt illúziónkat örökítsük át, hanem a valós tanulságokat, minden kudarcunkkal, gyengeségünkkel, emberi hibánkkal együtt?

Nem az ember szaporodott túl ezen a bolygón, hanem a kényelem.

Egy majdhogynem elfeledett világba vezet utunk, amelyet jobbára csak megsárgult könyvlapok és fekete-fehér fényképek őriznek. A juhászember életében a bot sokkal nagyobb jelentőségű puszta munkaeszköznél, inkább üggyel-bajjal, művészi gonddal, spirituális felhanggal kiválasztott jó baráthoz hasonlítható. 

Vihar van a biliben, pedig elhihetnénk végre: tényleg mindegy, hogy a körúton jobbra vagy balra fordulunk.

A szélsőségek a végeken összeérnek. Nézzük csak meg az embert, mennyi közös pont van a legkisebbek és az igazán öregek között. Akár a szakállas viccben, mikor az aggastyánt kérdezik, hogy érzi magát: „Akár egy újszülött! Nincs fogam, hajam egy szál se, és azt hiszem a pelenkát is le kellene cserélni”. Van azonban egy olyan közös pont, ami engem kifejezetten zavar.

Ha a maszk alá a félelem, a kiszolgáltatottság, vagy az elégedetlenség, az intolerancia költözik, akkor elveszítjük saját emberségünket.

Mi lenne, ha végre nem állítanánk szembe a vegánokat a húsevőkkel?

Milyen szavak jutnak eszünkbe ma Szent Iván éjjele kapcsán? Úgy vélem, hogy legtöbbünknek a misztikum, a mágia, a szerelem, a tündérvilág, a tűz és a tűzugrás, illetve ezek sajátos elegye egy ősi, pogány szokásban feloldódva. Sokaknak juthat eszébe a Szentivánéji álom, melyet Arany János fordított először magyarra. Shakespeare-nek köszönhetően ez a szokás egészen hasonlatosnak tűnhet a nyugati hagyományokhoz. De talán kevesen tudják, hogy miben rejlik a mi ünnepünk varázsereje e fenti címszavakon túl. Ennek járunk most utána, méghozzá a Szent Iváni ének segítségével.

Milyen formái voltak ennek a hagyományainkban, hogyan formálhatott életeket? Ennek eredünk a nyomába.