Hogy lehet dobálózni egy olyan szóval, mint a „szeretet”?
A ma embere úgy koptatja el a „szeretet” szavunkat, mint hegyi patak a lehasadt szikladarabot. Épp úgy dobáljuk egymás felé, oda sem figyelünk igazán rá, mint a sodró vízfolyam. Nincs ebben semmi gyengédség, meghitt puhaság, egyszerűen lekopott a gyakori és léleknélküli használattól.
Mi történik, ha az embernek látomása lesz? Vallomás
Látomásom volt, álmom vagy csak egy intuíció, amit követve eljutottam egyről a kettőre. Elmesélem, hogyan!
B, a bűvös betű: a magyar nyelv betűnyi csodái
Abban sokan egyetértenek, hogy anyanyelvünk a világ egyik legkifejezőbb és legtitokzatosabb nyelve. Csupa nyitott kérdést találunk vele kapcsolatban akkor is, ha a tudomány felől közelítünk felé – de én nem ezt teszem ezúttal.
A boldogság logikus: előhívhatod, ha érted a rendszert!
Ki ne vágyna egy kicsit több boldogságra az életében? Különösen, hogy már szinte egy éve azokhoz a morzsákhoz sem igazán jutunk hozzá, amelyek korábban segítettek föltöltődni energiával vagy épp kivezetni a felgyülemlett feszültséget. Ezúttal biológiai beállítottságunk felől közelítünk a kérdéshez, méghozzá a boldogságérzetért leginkább felelős, hormon- és idegrendszerünkre legjobban ható vegyületeket vizsgáljuk meg és azt, hogyan juthatunk legegyszerűbben hozzájuk.
Az emberek ma már nem akarnak ölni. Inkább pusztítanak
Tudunk még áldozatot hozni azért, amit akarunk, vagy elég az előkészített kincsek játszi begyűjtése?
A gyerekek boldogságának titka – nehéz időkben is van mit tanulni tőlük
Ezekben a borús időkben talán jól jön egy kis biztatás a gyerekektől nekünk, felnőtteknek. Jó látni az önfeledt játékukat és jókedvüket, azt, ahogyan árad belőlük az élet szépségének a szeretete. Könnyű nekik, gondolhatjuk, hiszen nem érzik az élet és a felelősség súlyát, a terheket, amit a felnőttek cipelnek. Nem, tényleg nem érzik, ezért is rángatják kezünket, s húznak magukkal játszani, húznak magukkal élni.
Felülemelkedhetsz a belső zajon – Szent Balázs nem csak a torok védőszentje
Egy Balázs-nap emléke ez, amelynek kapcsán felmerülnek hitek, babonák, ünnepek, szimbólumok, szokások, melyeknek mi adunk célt és értelmet. Vannak, ha éltetjük őket, s nincsenek, ha észre sem vesszük: „mint lámpa ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom” – ahogy Szabó Lőrinc mondaná.
Most is él olyan magyar ember a földön, aki bicska nélkül elveszettnek érzi magát – és még focimeccsre is jár!
A magyar férfiember szívében a bicska kiemelt helyet foglal el. Talán hagyományainkkal együtt ez a vonzalom is kopni látszik, s egyre kevesebben érezzük ezt a különös kötelmet, de Kossuth kifejezéseivel élve, mi bicskarajongók sem fogyunk, hanem tömörödünk.
Kontyu, vadöreg és az élányok – nálunk Fanyűvő volt, és lehet, hogy van ma is
Régen itt, Palócföldön kontyunak hívták az erdei lényt, akit valaha az emberek űztek oda, ennek megfelelően féltek is haragjától. És ki tudja, ma hol vannak, és hogy is hívjuk őket?!
A tudományban is úgy hiszünk, mint Istenben?
Érdekes beszélgetést folytattam a minap egy tinédzserrel. Azt mondta, hogy szerinte a vallás a fejletlen emberi társadalmak jellemzője, de ahogy egyre többet tudunk a világ működéséről, úgy lesz egyre kisebb a jelentősége. Ha mindenre van tudományos magyarázat, akkor a hitnek nem marad semmi szerepe. A fejlődés útja a tudomány és nem a hit. „Ez a te hited?” – kérdeztem. Mert szerintem mind hiszünk valamiben.
