Nálatok miket csinált a nagymama, nagypapa vagy éppen a dédi?
Lustaság ide, újévi fogadalmak oda, megvan annak is az oka, ha nem ezekben a napokban vagy a legtermékenyebb. És ez így is van jól.
Meg van különböztetve a nő a férfitól a hagyományainkban? Hát hogyne lenne, hiszen biológiailag is meg van. De ez egy tökéletes mellérendeltséget, egymásbaillőséget alkot, és ebben a mellérendeltségben a férfi a legmagasabban tiszteli az életadó és életet nevelő nőt, míg a nő ugyanígy a teremtő, védelmező férfit. A bizonyítékok százszámmal hevernek előttünk.
A karácsony melegsége, a család szeretete és a régi karácsonyi énekek úgy fonódnak egymásba, mint fényesre barnult fonott kalács ágai. Bizonyos énekek hatására érzések, megélések emlékei törnek ránk, amelyeket vágyunk újra megélni, mert keressük azokat a pillanatokat, amelyek a legjobbak, legszebbek voltak, amikor a leginkább szeretve voltunk és szerettünk, amikor felhőtlenül boldogok voltunk, és egyszerűen csak örömmel léteztünk a biztonság biztos tudatában.
Vannak, akik szerint a Betlehemi csillagot láthatjuk idén újra az égen. De vajon mi minden mást?
Ebben az időszakban a lelkünk a fény után sóvárog. Ezt a belső vágyat, a reményadó fényt tudjuk otthonunkba hozni a lucabúzával.
Messzemenően hiszek a véletlennek tűnő dolgok elrendeltségében. Különösen izgalmas számomra olyannal beszélni, aki saját bevallása szerint csak a logikában, a racionalitásban és a törvényszerűségekben hisz. Az ilyen beszélgetések vége felé meglepő módon majdnem mindig oda jutunk, hogy nincs is igazán ellentmondás közöttünk...
Ismered a magyar Mikulást?
Várjátok már, hogy vége legyen 2020-nak? Van egy jó hírem. Már megtörtént. Persze nem naptári értelemben véve, csak ha hagyományaink évkörét vagy a keresztény egyházi évet tekintjük. Érdemes lehet egy kicsit elidőznünk ezen az időzítésen és átgondolunk, vajon mikor és miért pont akkor érdemes lezárni egy esztendőt.
Most a kultúrának egy szeletével, a néphagyománnyal szeretnék foglalkozni. Nem definíciószerűen közelítjük meg a dolgot, bár azért föltehetnénk pár költői kérdést mind a nép, mind a hagyomány vonatkozásában is: mettől meddig terjed a nép? És a hagyomány? Kinek a micsodája a néphagyomány? Persze, értem: mindannyiunk közös kincse – de eredetileg kié volt és mikor? A kérdéseknek se szeri, se száma és válaszolni rájuk csak nagy jóindulattal, kompromisszumokkal lehet, legalábbis azoknak, akik számára fontosak e határok. A hétköznapi életben ezek igazán nem számítanak. Könnyedén ráhúzzuk a néphagyomány jelzőjét bármire, ami régiesnek tűnik és illik abba a képbe, amit a múltról festünk magunknak.
Vajon megfelelő tálalás mellett bármit képesek vagyunk elhinni anélkül, hogy utánajárnának?
Az ember tényleg csak egy parazita a Földön?
