Különös álmom volt az éjjel. Dédapám házának tornácán üldögéltem a szőlőlugas árnyékában. Épp a gyönyörű fürtöket nézegettem, hátammal kényelmesen a fehérre meszelt kőoszlopnak támaszkodva, mikor megjelent az öreg, a lugas túlfelén.

A juh az tényleg nem birka? Úgy vélem, hogy ha megértenénk ennek a kérdésnek a lényegét, az megváltoztatná az életünket, sőt a világot. Először is, mert e mondatom után jó eséllyel máris többen mosolyognak, mint előtte. Ez már jó, de nem elég.

Ki vagyok én? Egy alapvető kérdés ez, amelyre tudatosan vagy tudat alatt, de mindenképp egy életen át keressük a választ. Közben pedig gyakran tévútra térünk, és inkább a „milyen vagyok”-kérdéskörben bóklászunk válaszok után. Mert egy olyan társadalomban élünk, ahol címkék és bélyegek, skatulyák sokasága vesz körül bennünket, és mások véleménye befolyásolja azt, miképp nézünk magunkra. Néha viszont kiszakadunk ezek közül a keretek közül. Például, mikor válunk.

Láttál már pihepuha kiskacsát, ami pár napja bújt ki a tojásból? Szalmába vackoló, édesdeden alvó, csíkos kismalacot? Illatos lucernát ropogtató nyuszimuszit? Olyan cukik, hogy az ember majd’ elolvad a gyönyörűségtől, mindezt pedig kétféle módon fejezi ki. Megsimogatja és lefényképezi. Esetleg lefényképezi, ahogy simogatja. Mindezt 30-60 másodperc alatt, majd 5-10 percig szerkeszti és posztolja a képet/videót, és már megy is tovább. Néha úgy érzem, ez a cukiság fojtja meg a világot.

A ma embere úgy koptatja el a „szeretet” szavunkat, mint hegyi patak a lehasadt szikladarabot. Épp úgy dobáljuk egymás felé, oda sem figyelünk igazán rá, mint a sodró vízfolyam. Nincs ebben semmi gyengédség, meghitt puhaság, egyszerűen lekopott a gyakori és léleknélküli használattól.

Látomásom volt, álmom vagy csak egy intuíció, amit követve eljutottam egyről a kettőre. Elmesélem, hogyan!

Abban sokan egyetértenek, hogy anyanyelvünk a világ egyik legkifejezőbb és legtitokzatosabb nyelve. Csupa nyitott kérdést találunk vele kapcsolatban akkor is, ha a tudomány felől közelítünk felé – de én nem ezt teszem ezúttal.

Tudunk még áldozatot hozni azért, amit akarunk, vagy elég az előkészített kincsek játszi begyűjtése?

Ezekben a borús időkben talán jól jön egy kis biztatás a gyerekektől nekünk, felnőtteknek. Jó látni az önfeledt játékukat és jókedvüket, azt, ahogyan árad belőlük az élet szépségének a szeretete. Könnyű nekik, gondolhatjuk, hiszen nem érzik az élet és a felelősség súlyát, a terheket, amit a felnőttek cipelnek. Nem, tényleg nem érzik, ezért is rángatják kezünket, s húznak magukkal játszani, húznak magukkal élni.

Egy Balázs-nap emléke ez, amelynek kapcsán felmerülnek hitek, babonák, ünnepek, szimbólumok, szokások, melyeknek mi adunk célt és értelmet. Vannak, ha éltetjük őket, s nincsenek, ha észre sem vesszük: „mint lámpa ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom” – ahogy Szabó Lőrinc mondaná.

Régen itt, Palócföldön kontyunak hívták az erdei lényt, akit valaha az emberek űztek oda, ennek megfelelően féltek is haragjától. És ki tudja, ma hol vannak, és hogy is hívjuk őket?!