„Ez az elkerülhetetlen rögvalóság” – mit hoz ki belőlünk egy válás, és mit hozunk ki mi belőle?

Vannak élethelyzetek, amikor hirtelen kiszakadunk a külső-belső énképek közül, nem is finoman, inkább úgy, mint mikor egy repülőnek kiszakad az ajtaja menet közben, és a vákuum kitépi az embert a helyéről. Ilyenkor már nem érdekel a „milyen vagyok”-kérdés, lefoszlik rólunk az egész vélt, vagy valós kép, előbújik a mélyből egy másik énünk. Olyankor az vagyok, aki az életéért küzd, aki végre önmagából merít és nem a külvilágból. 

Az említett címke- és skatulyarendszert mi magunk is előszeretettel alkalmazzuk, mert jelentősen leegyszerűsíti a valóságot, megkönnyíti a döntéshozatalt. Ennek számos előnye van a hétköznapi életben, hiszen rengeteg szituációban teljesen fölösleges lenne alaposan körüljárni és megvizsgálni minden kérdést, hiszen sosem jutnánk egyről a kettőre. Ösztönösen megállunk a zebra előtt, egy pillanat alatt felmérjük a helyzetet és döntünk. Azonban ez a rutinszerű „ítélethozatal” annyira megszokottá tud válni, hogy hajlamosak leszünk  minden kérdést így kezelni, és a minősítés szokásunkká lesz.

Noha mi magunk is folyton minősítünk, méghozzá zsigerből, könnyedén, mégsem tudjuk kivonni magunkat mások efféle véleményének a hatása alól. Talán mert nemcsak azt érezzük fontosnak, hogy mindent el tudjunk helyezni világképünk rendszerében, hanem azt is, sőt, főleg azt, hogy mi magunkat is el tudjuk helyezni benne valahol. És itt jön a mások véleménye.

Gyerekkorunktól húzzuk magunkra a címkéket: ilyen vagyok, olyan vagyok, mindig ezt csinálom, ennyit érek, erre sem vagyok képes stb. Gyermekként még nem tudjuk a helyükön kezelni ezeket a jelzőket, védtelenek vagyunk és mintakövetők, így sajnos valós jellemformáló erővel bírnak e bélyegek. Úgy válnak felnőtt énünk részévé, hogy legtöbbjükre már nem is emlékszünk. Ahogy azzal sem törődünk, hogy a szüleink kapcsolata egymással milyen volt. Elfogadtuk, volt, amit szerettünk, volt, amit nem, de benne éltünk. Volt talán olyasmi is, amit gyermekként annyira elítéltünk, hogy megfogadtuk, hogy mi sosem leszünk olyanok, mint ők, sosem viselkedünk úgy, mint ők. Aztán telnek az évek, és a dolgok látszólag mennek a maguk módján.

Akárcsak a kezdeti példában egy repülés során. Beszállunk, felkészülünk, bekapcsoljuk az övet, kikapcsoljuk, leülünk valaki mellé, fogyasztunk, együtt utazunk a felhők felett. Aztán történik valami. Pontosabban elkezdünk észrevenni apróságokat, amik rossz érzéseket ébresztenek bennünk. Lehet az első egy szó, egy mozdulat, egy élethelyzet, amikor előjön valami, ami felidéz egy réges-régi rossz emléket. Talán nem törődünk vele, talán igen, de a hatása alól már nem tudjuk kivonni magunkat. És jön a következő.

„Miért mondta ezt? Miért pont ezt?” – egyre jobban el vagyunk foglalva magunkkal, mert újra és újra belesodródunk valami kellemetlenségbe. Néha azon kapjuk magunkat, hogy már pont úgy viselkedünk, ahogyan gyerekkori fogadalmunk szerint sosem lenne szabad. Közben talán észre sem vesszük, hogy partnerünkben is épp hasonló folyatok játszódnak le. Érdemes belátni, hogy gyerekkorunktól a felnőtté válásunkig egészen sok, különböző méretű lelki sebet be tudunk gyűjteni és bizony nem a másik hibája, hogy épp rátapint valamelyikre, hiszen az lenne a művészet, ha el tudná kerülni őket. Ahogy számunkra is. Mert tetszik vagy sem, mi épp ugyanígy hatunk a társunkra. És ez nem érzékenység, vagy ahogy el szoktuk sütni az újabb bélyeget, túlérzékenység kérdése. Lehet, hogy épp a kevésbé érzékeny, sőt érzéketlennek tűnő ember lesz az, aki egyszer csak felugrik helyéről, mert úgy érzi, nem bírja tovább, és feltépi repülés közben a gép ajtaját… és el is értünk a váláshoz.

A válásra sokan úgy tekintenek, mint egy olyan időszakra, amit jó lenne megúszni, amin jó gyorsan túljutni és amit jó elfelejteni. Mintha az is csak egy újabb „repülőút” lenne, méghozzá villámgyors átszállással, hogy folytatódhasson az utazás. Több évtizedes berögződés ez, amit a jogi és párkapcsolati szakemberek is alábástyáznak azzal, hogy épp ezt kínálják szolgáltatásként. Határozott szándékom, hogy formáljak ezen a nézőponton. Mert a válás nem egy kellemetlen rövidtávú utazás egy újabb előtt, „majd az jobb lesz” – jeligével. Sokkal inkább a példabéli incidens, ahol bizony rengetek dolgot megtanulhatunk magunkról, sok olyat is, ami nagyon nem fog tetszeni, sőt összeférhetetlennek tűnik azzal a képpel, amilyennek eddig látni akartuk magunkat. Nemcsak megismerhetjük önmagunk valós énjét, de megtanulhatjuk tudatosan irányítani, kordában tartani is – legyen az bármilyen ijesztő. És ami a legfontosabb, megtanulhatjuk szeretni és elfogadni magunkat. Átértékelhetjük életünket és

közelebb kerülhetünk önmagunkhoz, mint bármilyen elméleti képzés során, hiszen ez bizony az elkerülhetetlen rögvalóság.

Aki ebben a szellemben csinálja végig a válását, annak valószínűleg a következő „repülése” sokkal magasabb szinten fog történni, őszintébb kapcsolódásokkal és tudatosabb irányválasztással. 

A válás fogalmát sokan az „önzés” feliratú fiókba dugják be és közhelyszerű vélemény, hogy aki válik, annak önmaga fontosabb, mint a gyerekei vagy a család eszménye. Kívülről valóban ennyivel el is lehet rendezni a dolgot. Azonban ahogy a kezdeteknél is írtam, a valóság ettől sokkal összetettebb, és ha valaki az imént írt célokra használja, ha él vele és nem megúszni akarja, akkor a szerettei (is) sokkal többet profitálhatnak az egészből, mint amekkora árat fizetnek érte. Nem foglalkozik a címkékkel és a bélyegekkel az ember, ha belül biztosan érzi, hogy a helyére kerültek a dolgok.

***

A szerző Földi Ádám, a válótárs.hu alapítója, aki hiszi, hogy nagy odafigyeléssel, önuralommal rengeteget profitálhatunk még az élet legnehezebb kihívásaiból is.