A meggyszár első említése az ezernyolcszázas évek feljegyzéseiben nem éppen gyógyhatásával kapcsolatos: pipák hirdetéseiben, a dohányzással kapcsolatos leírásokban bukkan fel, jól ismert kísérője volt ugyanis az úgynevezett csibukoknak, azaz a csutora és kupak nélküli, zömök, hosszú szárú pipáknak. Bár ezekben a leírásokban meggyszárként hivatkoznak rá, a pipakészítés esetében azonban nem a szárról, hanem a fás részek felhasználásáról lehetett szó.
Ezt támasztja alá egy 1890-es közlemény is, miszerint ebben az időben Magyarországról nyersbot-anyagot nagy mennyiségben szállítottak ki, vissza pedig feldolgozva kerültek a botok. Ennek egyik fő alapanyaga a meggyfa volt, ami ebben az időszakban egyre nagyobb jelentőségre tett szert a termelésben. „Fegyverneken, Nagy-Tapolcsányban és Savanyúkúton igen nagy a termelés és nemcsak sétabotok és pipaszárak, hanem nap- és esernyők nyelei és mindenféle egyéb esztergályos készítmények czéljaira tetemes mennyiségben vitetik ki. A mondott három helyen a szagos meggyfa egész rendszeresen termeltetik, ellenben Turócz- és Trencsén megyékben 1 méter hosszú és 4-1 cm. vastag meggyszárakat vagyonszámra gyűjtenek s Németország sörgyártó helyeire exportálnak, ahol a sör tisztítására fordittatnak. Egy statisztikai adat feltünteti, mily jelentőségre vergődött Magyarország közgazdaságában a bor- és pipaszártermelés. Németországba és Angolországba történt kivitelünk tavaly 7550 metermázsát tett 453 000 frt értékben.” Itt tehát bár meggyszárként szerepel, valójában a faanyagról van szó.
Az igazi meggyszárról 1885-ben olvashatunk először, mint újdonságról: „A cseresnye és meggyszárat (vagy csupkát) a legtöbben el szokták dobálni, mint teljesen használatlan valamit. — A «Pr. L.» most azt írja legutóbbi számában, hogy a cseresnyeszárak megszáritva théául használhatók s kitűnő hatással bírnak a catarrhus ellen. — E czélra a cseresnye- és meggyszárak összegyüjtetnek, papiroson kiterítve megszárittatnak s száraz helyen eltartatnak. — Köhögéskor egy evőkanálnyit leforrázunk vízzel s ha édesen szeretjük, megczukrozzuk s egy egy csészével reggel és este megiszunk belőle. Különösen kitűnő hatásúnak tapasztalták ezen theát a kis gyermekek köhögésének szüntetésénél” – olvashatjuk a korabeli híradásban.
A catarrhus, azaz a fülkürthurut az egyik leggyakoribb, nem annyira súlyos, de kellemetlen és hosszan tartó fülbetegség. Ennek gyógyításában kísérleteztek a meggyszár teájával, és a megfigyelések szerint eredménnyel is jártak. Így vált elterjedté a meggyszár gyűjtése és szárítása, majd teaként történő felhasználása a 19. század vége felé.
1891-ben már a Néptanítók Lapjában is találkozunk a meggyszárral, mint gyűjtött gyógynövénnyel, és ebben az időben a meggyszár gyűjtésével az ifjúság is egy kis zsebpénzt tudott keresni. Elterjedtté vált ugyanis, hogy a meggyszárért cserébe fizettek az iskolás gyerekeknek. A kezdeményezést egy budapesti kereskedő cégnek köszönhették, akik a hozzájuk bevitt cseresznye- és meggyszár kilójáért hatvan koronát fizettek.
A kezdeményezés hamar kisebb mozgalommá nőtte ki magát, és az elkövetkezendő években gyakoran a lapok hirdetéseinek tárgya volt a meggyszár és annak felvásárlása. A Magyar Kiviteli és Csomagszállítási Részvénytársaság például rendszeresen keresett meggyszárat megvételre, 70 korona körüli áron. Viszonyításképpen: a diót 30 koronáért, a bodzabogyót 24 koronáért, borókabogyót 10 koronáért, a barackmagot pedig 60 koronáért vették át, így egyértelműen kitűnik, hogy a meggyszár értékes alapanyagnak számított.
A néprajzi feljegyzések szerint hasmenésre is előszeretettel ajánlották a meggyszárból készült teát, és az iskolai értesítőkben is megtalálhatjuk, mint a hadsereg számára gyűjtendő növényt: „A nagy szünidőben mindenki tartsa hazafias kötelességének a lakóhelye közelében vadon termő gyógynövények és magvak gyűjtésével a hadsereg gyógyszertárainak megcsappant anyagkészletét gyarapítani. Még oly csekélynek látszó csomagok is jelentékeny tömegekké halmozódnak s az elesett hősök özvegyeinek és árváinak sorsán is tekintélyes anyagi értékben javítanak. Emellett ezen magvak és növények begyűjtése nemzetgazdasági szempontból is nagyfontosságú, mert külföldi beszerzésük lehetetlen s így pótlásuk, különösen a háború alatt, közfeladatunk” – olvashatjuk a temesvári Katolikus Főgimnázium 1916-os Értesítőjében.
A harmincas években már arról is olvashatunk, hogy gyógyszertárakban kínálják gyógyteaként, és az orosz tea kiváltására is használták. „Mondom, kitűnő zamata van, jobb, mint az orosz tea, csak valamivel tovább kell főzni és nem káros a szervezetre” – olvashatjuk a tapasztalatokat. Az 1942-es Gyógyszerész Közlönyben azt írják, hogy vizelethajtóként is alkalmazható, és az ötvenes évektől kezdve figyelhetjük meg, hogy egyre több orvosi ajánlásra értékesítik a meggy termések kocsányait (Cerasorum stipites vagy Cerasi stipes) fő hatóanyagai, a flavonoidok miatt: dihidrovogonint, geniszteint, naringenint, kvercetint és procianidineket tartalmaz. Sőt: ha jobban a dolgok mélyére ásunk, akkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy
a modern gyógynövénytudomány is nagy érdeklődést mutat a meggyszár felhasználásával kapcsolatban:
ezt igazolja a European Medicines Agency 2023-as felhívása is, amelyben arra kéri a szakembereket, hogy küldjenek be minden olyan tudományos adatot, ami lehetővé teszi a meggyszár gyógynövényként történő értékelését.
Az egyik legelterjedtebb vizelethajtó teakeverék a következő volt: „egyenlő mennyiségű porcsinfüvet, csillagpázsitfüvet, nyírfát, zsurlófüvet és meggyszárat összekeverünk. A keverékből három evőkanállal fél liter forrásban levő vízbe teszünk. 10 percig főzzük, majd levesszük és három órán át állni hagyjuk. Naponta háromszor evés előtt egy pohárral fogyasztjuk”.
Az ötvenes évek találmányt is jegyeztek a meggyszárral kapcsolatban: a Rödlmayer János és Fürst Andor által tervezett meggyszártépő gép „lényegileg sík rostából áll. A fémpálcákból összeállított rosta olyan kis nyílású, hogy azon a gyümölcs nem hullik keresztül. A rosta 60 mm löketű forgattyútengelyhez kapcsolódik, mely percenként 180 fordulatot tesz és a közvetítőkar révén az adagolószerkezetből a rostára kerülő gyümölcsöt rázza. Ezáltal a szárak a nyíláson keresztülbuknak, lelógnak. A rosta alatt párosával elrendezett, puha gumival bevont vashengerek vannak elhelyezve, melyeknek forgási iránya ellentétes. A hengerek a szárakat elkapják és kiszakítják. A gyümölcs a lejtősen elhelyezett rostán tovább gurul a surrantóig. Ezen át végtelen szalagra kerül. A szalagon történő továbbítás alatt végzik a minőségi válogatást. A tépőhengerek alá edények helyezhetők, úgy, hogy a leszakított szárak abba hullanak és így további felhasználás céljaira összegyűjthetők. Az újítás megoldja a szártépés műveletének mechanizálását, munkaerőt szabadít fel, gyorsítja a munkaütemet és növeli a termelékenységet. A gép egyszerű, helyi ipar által elkészíthető” – olvashatjuk az újítást részletesen bemutató leírásban.
Ez a megoldás lehetővé tette, hogy sokkal hatékonyabban tudják leválasztani a gyümölcsöt a szárról, és mindkét részt mint hasznos alapanyagot használják fel a legkülönfélébb területeken. Így már nem volt semmi más akadálya a nagy mennyiségű gyűjtésnek, és megvalósíthatóvá vált a hazai szakmai vezetés akarata, miszerint egyebek mellett a meggyszár mint nyersanyag termelése növekedésnek induljon.
1964-ben bombaként robbant a hír, hogy Králik Lajos, a budapesti Szerves Vegytani Tudományos Kutatóintézet kutatója cseresznye- és meggyszárból új gyógyszert állított elő: ez volt a Cardinovina, amit a szívbetegségek gyógyítására alkalmaztak. A korabeli híradások szerint „Sikerrel alkalmazható olyan esetekben is, amikor a sztrofantin vagy a digitalin alapján készült készítmények nem hatnak. Néhány napos Cardinovina-kezelés után csökkennek a légzési nehézségek, fokozatosan eltűnnek a lábon lévő ödémák, normalizálódik a beteg étvágya és alvása.”
A hetvenes években fogyasztó, elzsírosodást gátló hatását is felfedezték, és a nyolcvanas években a Herbáriánál mint hatásos fogyasztószert árulták. A Szilasmenti Mgtsz gyártási engedélyt kapott rá, és kereskedelmi forgalomba hozta a szárított meggyszár felhasználásával készült fogyasztó gyógyteát. Csak 1982-ben 150 ezer 100 ml-es üveget forgalmaztak Magyarországon. És mielőtt bárki azt gondolná, hogy csak egy volt a felkapott majd letűnt fogyasztószerek sorában:
hatásosságát a János Kórházban végzett kísérletekkel is igazolták. Végül nemcsak tea, de meggyes teacsepp is készült a meggyszárból: szívbajok kezelésére és a karcsúság visszanyerésére is ajánlották.
Az 1990-es évek elején a Reanal Finomvegyszergyár egy új keveréket dobott piacra: a Resculini tinktúrát, ami egy természetes anyagokat tartalmazó, érelmeszesedés elleni, gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású termék volt. Gyógynövényekből állt: galagonyából, vadgesztenyéből, hársfavirágból, gyöngyajakból, és cseresznye-, illetve meggyszárból.
A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy nemcsak szóbeszéd, hanem a tudományos álláspont szerint is valóban értékes gyógynövény a meggyszár, amely szívbetegségek kezelése mellett teljesítménycsökkenés esetén is alkalmazható – nem beszélve a vizelethajtó és fogyasztó tulajdonságairól.
Ellenjavallatai egyelőre nem ismertek, és tartós fogyasztása esetén sem számoltak be mellékhatásokról.
Érdemes tehát jobban megismerkednünk vele, mert természetes segítségünk lehet egészségünk védelmében.
Nyitókép: 123RF
