A környezetet nem védeni kell, hanem élni vele, rajta, érte

A Föld és a környezetvédelem soha nem kapott ennyi figyelmet az emberiségtől, amennyit az utóbbi hónapokban. Lassan mindenki érzi, hogy tenni kell valamit. A „nyugati, civilizált” társadalmak mindenképp. És ez engem teljesen kétségbe ejt. Ugyanis, amit eddig meg akartak menteni, az mára mind kipusztult. Nem lehetne, hogy valami mást akarjanak megmenteni, muszáj pont a Földet? Mi lenne, ha egyszerűen csak gazdái lehetnénk, ahogy régen is?

Te meg tudod különböztetni a juhot a birkától?
A juh az tényleg nem birka? Úgy vélem, hogy ha megértenénk ennek a kérdésnek a lényegét, az megváltoztatná az életünket, sőt a világot. Először is, mert e mondatom után jó eséllyel máris többen mosolyognak, mint előtte. Ez már jó, de nem elég.
„Ez az elkerülhetetlen rögvalóság” – mit hoz ki belőlünk egy válás, és mit hozunk ki mi belőle?
Ki vagyok én? Egy alapvető kérdés ez, amelyre tudatosan vagy tudat alatt, de mindenképp egy életen át keressük a választ. Közben pedig gyakran tévútra térünk, és inkább a „milyen vagyok”-kérdéskörben bóklászunk válaszok után. Mert egy olyan társadalomban élünk, ahol címkék és bélyegek, skatulyák sokasága vesz körül bennünket, és mások véleménye befolyásolja azt, miképp nézünk magunkra. Néha viszont kiszakadunk ezek közül a keretek közül. Például, mikor válunk.
Egy kiló szeretetteljes illúzió rendel! – A cukiskodás diadala
Láttál már pihepuha kiskacsát, ami pár napja bújt ki a tojásból? Szalmába vackoló, édesdeden alvó, csíkos kismalacot? Illatos lucernát ropogtató nyuszimuszit? Olyan cukik, hogy az ember majd’ elolvad a gyönyörűségtől, mindezt pedig kétféle módon fejezi ki. Megsimogatja és lefényképezi. Esetleg lefényképezi, ahogy simogatja. Mindezt 30-60 másodperc alatt, majd 5-10 percig szerkeszti és posztolja a képet/videót, és már megy is tovább. Néha úgy érzem, ez a cukiság fojtja meg a világot.
Hogy lehet dobálózni egy olyan szóval, mint a „szeretet”?
A ma embere úgy koptatja el a „szeretet” szavunkat, mint hegyi patak a lehasadt szikladarabot. Épp úgy dobáljuk egymás felé, oda sem figyelünk igazán rá, mint a sodró vízfolyam. Nincs ebben semmi gyengédség, meghitt puhaság, egyszerűen lekopott a gyakori és léleknélküli használattól.