„Magam is ismerek lelkeket, kiket keserű keblek neveltek!”

Egy beszélgetés, két világ találkozása.

Mikor a kislányom megszületett, hamar rájöttem, hogy mennyire igaz a mondás, miszerint a gyerekek tanítanak bennünket, és nem mi őket. Elmesélem az egyik legfontosabb tanítást, melyet tőle kaptam, mikor még alig volt három éves, és melyet azóta is szívemben őrzök, ugyanis az életemet változtatta meg.

Megesik, hogy a férfiember békésen mosogat otthon, szól a zene a konyhában, és jól érzi magát. Már gyerekkorában is így volt, mikor édesanyja mellé, majd helyére állt be mosogatni. Szóval mosogat, majd elpakolja az edényeket, tányérokat, letörli szivaccsal a munkapultot. Aztán, hogy ne maradjon vizes, egy konyharuhával is áttörli, ahogy már megszokta. Nincs ebben semmi különös, legalább hasznosan töltötte idejét – gondolja – míg a felesége nem volt otthon. Vajon ő egy papucsférj?

Kaptunk örökségbe néhány hagyományt, amelyek közül egyik legvidámabb a farsang. Mi valamiért „letoltuk” ezt a gyerekek szintjére, és ott jelmezversenyt faragtunk belőle. A felnőttek körében maradtak a bálok, bár már álarcok nélkül. Vagyis… ki tudja?

Fiktív történet az előző évezredből, a Himnusz születése körüli időkből.

Régi bölcsességek.

Szaunázz lélekkel, ahogy az indiánok!

Mondókák az éltünkben.