Válás után: ha egészséges gyereket akarsz nevelni, ne szidd az apját, ne szidd az anyját!

Család

Válás után: ha egészséges gyereket akarsz nevelni, ne szidd az apját, ne szidd az anyját!

Megosztott felügyelet mellett döntöttünk a volt férjemmel a válás során, az akkor 10 éves legkisebb gyerek „igény” szerint jött-ment közöttünk, itt is volt otthona, meg ott is. Ebből nem volt probléma. Ebből pont nem...

Abból már inkább, hogy a másik családnál töltött idő után rendszerint kiborulva, szorongva, sokszor könnyek között érkezett hozzám haza, és jó időbe telt, mire megnyugodott. Napokig morcos volt, befeszült, cinikussá vált és ellenségessé, néha átölelni se engedte magát. Később kiderült, az ott töltött idő egy jelentős része az én becsmérlésemmel telt, amibe bevonták a gyereket. Néha kérdésekkel ostromolták, máskor csúf megjegyzésekkel illettek, és várták, elvárták, hogy ő is csatlakozzon ehhez a támadáshoz. Gyerek volt, néha csatlakozott, néha nem, de akár így, akár úgy, az ottani tartózkodás után rendszerint bűntudattal, szégyennel terhelten közeledett felém.

Ma is fontos megjegyeznem, hogy ezek a csúf szurkálódások nem a volt férjemtől indultak, hanem olyan családtagoktól, rokonoktól, akiknek egyébként nem osztott-szorzott a jelenlétem. Egyszerűen jól esett a gonoszkodás, vagy úgy vélték, ha a gyereket ellenem hangolják, azzal lojalitásukat fejezik ki az édesapja felé. Bár már túl vagyunk ezeken a küzdelmes éveken, ma is úgy vélem, hiba volt részükről mérgezett nyilakat lőni rám, miközben, mint íjat feszítették meg a kicsi idegrendszerét. De tehetetlen voltam, a nekem jutott időben, – ami, ahogy teltek a hónapok, egyre hosszabbra nyúlt – igyekeztem kisimogatni belőle a görcsöket.

Később úgy döntött, a lehető legkevesebb időt tölti a másik félnél, és ez a döntés nem az apjának szólt, hanem azoknak az embereknek, akik időről időre megfeszítették. Kárát látta ennek a folyamatnak és döntésnek az édesapja – hiszen kevesebbet láthatta, és kárát maga a gyerek is, akinek igenis szüksége volt-van az édesapjára, akit szerethet. És rám is.

Én, ahogy az apja is, igyekeztem határt szabni a bennem forrongó, kitörni akaró indulatoknak, lett volna mit a gyerekre zúdítanom, de ösztönösen éreztem: TILOS. Nagyon tilos, mert minden gonosz szóval, még egy meggondolatlan kitöréssel is a gyereknek ártok.

A felnőtt sebek látványa, ismerete túl nagy terhet ró a gyerekre.

És nem kell, hogy nekem adjon igazat. Nem kell, hogy a másik félnek adjon igazat. Nem kényszeríthetem arra, hogy válasszon, igazságot tegyen, döntsön arról, mi a jó, mi a helytelen, kinek mi jár, mit kapott és mit zárt el előle a másik. Ki szólt előbb csúnyát, tört kenyeret, tányért, kapcsolatot. A válás, az csak ránk tartozott, a két felnőtt félre. Volt bajunk egymással és magunkkal a gyerek(ek) bevonása nélkül is elég.

Valamelyik nap találkoztam az egyik nagyfiammal, szóba került a válás, a válás mentén a másik fél, és tettem valami halk, színtelen, cseppet se bántó megállapítást rá. És azonnal megbántam. Mert megláttam a felnőtt gyerek szemén, hogy fáj neki. Még az is fáj, ha nem bánt a szó, de nem közömbös, vagy nem simogat. És újra megértettem, milyen

vékony jégen jár a szülő, ha szájára veszi a másikat. Azt nem lehet másként, csak tisztelettel.

Megértéssel, a közös múlt előtti szép adózással, kedvességgel. Mélyről előhúzott, valaha fényes szeretettel, mert azzal egy életen át tartozunk a közös gyerekeknek.

Tudom, hogy nehéz. Sok egyéb más mellett a legnehezebb, főleg, ha sérelem is éri a gyereket, mert esetleg a másik nem igényli a társaságát, nem küzd érte, nem látogat, nem támogat. Olyankor nehéz közömbösnek maradni, még nehezebb megtalálni azokat az értékeket, amelyek mentén jó fényben tűnhet fel a másik. De meg kell találni. Nem azért, hogy elmondhassák az elvált felek, lám milyen intelligens módon (szépen) váltak, hú de szép maradt a kapcsolat. Mert az nem érdekes. Az érdekes, milyen sebeket, károkat és feszültségeket okoz a gyerekben, ha a számára fontos és szeretett embert bántjuk, ekézzük, tapossuk sárba a szeme előtt, füle hallatára. Mert azzal őt sebezzük, a gyerek önbecsülése dől romba.

Egy gyerek mind a két szülőjét szereti, és ha ezt megengedjük neki, ha ebben támogatjuk, ha a megfelelő, építő lelki közeget biztosítjuk számára, akkor szeretni is fogja. Akkor is, ha már felnőtt, és egy sor dolgot majd reálisan, a maga helyén kezel, és majd látja mindkét szülő értékeit és hibáit. És akkor is szeret majd minket, ha bántjuk a másikat, csak abban az esetben saját magát nem fogja szeretni. Nem a sokat bántott szülőt, hanem önmagát veszti el. Ez pedig túl nagy áldozat szerintem. Beszéljünk inkább szépen a másikról, vagy maradjunk csendben, ha másként nem lehet.

Ajánljuk még:

5 HIBA, AMI MEGKESERÍTI A FELNŐTT SZÜLŐ-GYERMEK VISZONYT

NEM AZ ÉTEL A LÉNYEG, HANEM AZ EGYÜTTLÉT – A CSALÁDI ÉTKEZÉSEK EREJÉRŐL

VARÁZSSZAVAKRÓL, AMELYEK EBBEN AZ IDŐSZAKBAN ÖSSZEKOVÁCSOLHATJÁK A CSALÁDOT