5 hiba, ami megkeseríti a felnőtt szülő-gyermek viszonyt

Hogy beszélnek-e a fiatalok a szülő-gyermek kapcsolatról? Igen. Állandóan. Közvetetten vagy épp közvetlenül. Na és a felnőttek? Csak sejtem. Gondolom. De nem is csoda, elvégre ez az egyik legfontosabb emberi kapcsolatunk.

A szülő-gyerek kapcsolatot az idő nem tépi szét, oldja fel vagy szünteti meg: megmarad mindörökre, legyen a „gyerek” akár 30, 40, 50 vagy 60 éves.

Bármelyik korszakban is legyen ez a viszony, ápolni, formálni kell még akkor is, ha a gyerek már… nem is gyerek. A teljesség igénye nélkül most 6 megfigyelt hibát hoztam: erősen rányom(hat)ják a keserű bélyeget a szülő-gyermek viszonyra.  

1. Amikor a szülő saját vágyait, céljait, be nem teljesített álmait erőlteti a gyerekre

Ó, hogy mennyi ilyet láttam! Néha pár szülő már akkor tudja, hogy gyermekük a családi sémát követve ügyvéd/traktorvezető/úszómester lesz, amikor az újszülött legelső pelenkáját kicserélte. Író, ha úgy fogja a kezében a tollat, mint nagyapja. Orvos, mert ugye az anya is az akart lenni, csak félbehagyta az egyetemet a szülés miatt.

Ez a harc vissza-visszatérhet az élet bármely pontján: középiskolában, egyetemen, pályaválasztás előtt, közben és után, munkakeresés alatt, karrierváltás előtt, a vasárnapi ebédnél, vagy akár a hó végi szoros nadrágszíjnál is, és mégis: a csata akár egy életig is eltarthat.

Mert azt hiszem, ez az egyik legfontosabb szabály, amit megtanultam: a gyermek a szülő lenyomata, de nem az eszköze, a várva várt önbeteljesedése.

2. A megfelelő távolság hiánya: túl közel vagy túl messze lenni a másiktól

Úgy látszik, az egész élet az arany középútra van hangolva, mert ezt a klisévé vált mondatot a pénz- és munkamennyiségen át az életmódig szinte mindenre rá lehet húzni. És úgy látszik, a szeretetre is. Talán ez jelenti azt, hogy jól szeretni. Nem alul, elhidegülve, és nem is túl, már-már megfojtva. De hogy mi lehet a megfelelő távolság mércéje a szülő-gyermek kapcsolatban? Csak a saját megérzésemet írhatom le: ha akkor is jól érezzük magunkat, amikor együtt vagyunk, és akkor is, ha külön. Nincs érdektelenség vagy elidegenedés, de állandó ellenőrizgetés, ráakaszkodás és túlzó gondoskodás se.

3. A láthatatlan érzelmi zsarolás, avagy a csontig hatoló mondatok ereje

„De hát én csak jót akarok neked!”, „Az anyád vagyok, feláldoztam érted mindent, aztán ezt kapom!”, „Mások sokkal hálásabbak lennének egy ilyen anyáért.” Életre szóló mondatok, amik bennragadnak a címzettben, hogy bűntudat-formában egy egész életet végigkísérjenek. Vajon az érzelmi tehernél van nehezebb? Itt az idő nem homályosít, nem tompít és nem is feledtet, talán csak nehezít.  

4. Állandó energiavámpírkodás

A kommunikáció fontos. Az őszinteség is. De ha a beszélgetés csak arra irányul állandóan, hogy a problémát átpakoljuk, a terhet átemeljük, a gondokat hozzácsúsztassuk, a bajokat pedig jól ráöntsük, akkor az olyan érzelmi terhet ró – bármilyen! – kapcsolatra, hogy én csak két utat látok: hogy tönkremegy, vagy hogy elhalványul a kapcsolat .

5. A bezzegek, a szomszédék, meg az anyád: az állandó hibáztatás

„Az a hülye anyád már megint mindent elrontott!”, „Ebben is apádra ütöttél, most már elegem van!”, „Olyan vagy, mint anyád, neked semmi se jó!”, „Bezzeg a Marika néninek a fia, na, az nem ilyen, pedig veled egyidős”, „Bárcsak olyan lennél, mint a testvéred, hát miért nem tudsz olyan lenni?”

Ismerős? Remélem, egyik mondat sem. Mások ezek, mint a hármas pontban sorolt mondatok, bár ugyanúgy fájhatnak, kritikus mondataivá lehetnek egy kapcsolatnak. Ugyanakkor ezekben a mondatokban van egy közös pont: a hibáztatás. Mert valaki mindig hibás. Ha pedig így van, nem is lehet mindenki boldog. 

És bár sok keserűséget adhat egy rossz kapcsolat a szülővel, a legtöbb esetben azért nem esélytelen, hogy változzon valami. Mert a tudatosság és a szeretet ereje sem elhanyagolható azért!