Féltem, hogy nekem nincs stílusom, de a gyerekeim szerint az anyjuk egy hippi

Szóval igen, azt hittem, a hippi az rám nézve kicsit sértő. Féltem, hogy elrontottam valamit, és ilyen formában dörgölik hibámat az orrom alá. Megbántódva utasítottam vissza, amikor először hallottam, megbántódtam akkor is, ha negyven felett is simán tűzök a hajamba virágot, imádom a flittereket meg a szakadt farmert, vigyorogva öltözöm lilába-pirosba egyszerre, és jobban csípem a sarut, a tornacipőt vagy a mezítlábazást magassarkú helyett. Életemben nem húztam még fel kiskosztümöt, igazából nincs olyanom (nem is lesz) és arra kértem a barátaimat, legyintsenek nyakon, ha valaha olyan galádságra vetemednék, hogy a táskámhoz márkában, anyagban és színben illő cipőt húznék.

Számomra az a (stílus) szabadság elleni legdurvább merénylet lenne, és ezt a véleményemet hangosan vállalom bárki előtt. Aztán az is kiderült, hogy az én hippiségem a gyerekeim számára nem elítélendő, inkább kedves és szerethető.

Kicsit bolondos, szeles és színes. És persze szabad. Ez vagyok én. Szerintük.

Arról is felvilágosítottak, hogy ők látják az én stílusomat. Szerintük az olyan ANYÁS. Semmi mással össze nem hasonlítható – kicsit hippis, de azért nem teljesen az, mert a hippik a nyomomba se érhetnek. A hippiknek ugyanis előbb-utóbb benő a fejük lágya, de az enyém – szerintük – nem fog sosem. Ezért nagyon figyelnek rám. Arra is, amit teszek, arra is, amit mondok, nehogy túl bolondossá váljak.

Egy alkalommal tréfásan megjegyeztem, hogy úgy képzelem el magam öregen, hogy egy cserépkályha mellett gubbasztok boldogan, vállamon egy macskával, a számban egy pipával és mesét írok, mesét mondok a dédunokáimnak. A legdurvább kamaszkor kellős közepén voltak a srácok, mégis összedugták a fejüket, összedobták a pénzüket. Azon a télen, karácsonyra egy meseíró tollat és egy pipát kaptam tőlük ajándékba. Mellé meggyzamatú dohányt. És hogy ne beszélhessek csak úgy a levegőbe, meg is tömték azt a pipát nekem, és várták vigyorogva, játsszam el az öregkoromat: a pipafüstbe burkolózó mesemondó vénanyót. Játszottam örömmel, fújtam köhögve a meggyes füstöt, és elmondhatom: rengeteg mesét írtam már azzal a tollal. Szeretem és vigyázok rá, mint a szemem fényére.

Egyébként sok mindent elhagyok.

Egy kicsit tényleg túl laza vagyok, olykor rám férne egy kis struktúra.

De azért működöm így is, és a hozzám hasonlókat bevonzom bűvkörömbe. Például az unokahúgomat, aki pont olyan színes és szaladós, mint én vagyok, és ez tuti génjátszma, mert a családnak azzal az ágával elég későn találtunk egymásra. Nem lehettem előtte példa, ő mégis olyan, mint én vagyok. Egy kicsit hippi a csaj. És persze mi lenne a hivatása, ha nem újságíró?

A lányunokám is rajong a színekért. Amióta erre ráébredtem, még színesebben öltözöm, és direkt az ő kedvéért beszereztem pár óriási, az eddigieknél is csillogóbb bizsut. Minden alkalommal lenyűgözöm a csilingeléssel. Alig várja, hogy menjek (alig várom, hogy mehessek), ugrik a nyakamba, szedi le rólam a kincseket és dugdossa titkos helyekre.

Ő aztán nem várja meg a macskás, pipafüstös éveimet, neki most kell rólam, belőlem minden csillogás.

Azt hiszem hippi lesz az a lány is. Ahogy a lányom is a lelke mélyén az, bár jelenleg (még) ezen a területen mást képvisel… Időről időre be is szól nekem valami csípőset: például, hogy a fenébe tudom azt a tarka-lenge-csillogó-csipkés borzalmat felhúzni??? Majd elcsórja és viseli a hátam mögött örömmel. A leghippisebb ruhámat is. Utoljára a szilvakék szemű ocelottokkal mintázott harangujjú tunikám tűnt el. Szerintem nála van.

A saját hippikorszakára gyakorol.

Ajánljuk még: