Melltartó nélküli élet(em): amikor a nő nem szégyenkezik, nem takargat, nem formál

Sokan nem vagyunk megelégedve a mellünkkel. Tarthatjuk túl kicsinek vagy túl nagynak, hihetjük, hogy nem szép a formája, vagy túlságosan lóg, nem elég feszes és így tovább. Azt hiszem, az enyémek átlagos méretűek. 80 vagy 85B attól függően, hogy éppen mennyire figyelek a szénhidrát-fogyasztásomra. Szerencsére még nem lógnak, és elég feszesek, bár az alakjuk korántsem tökéletes. Mert az bizony sokkal szebbé válik, ha melltartót veszek. Ha tehetem, mégsem hordok. Pedig a hatalmas választékból néhány évvel ezelőtt végre megtaláltam azt a márkát és fazont, ami szinte tökéletes – sehol nem szorít, nem feszül, nem emel, nem nagyobbít. Csak tart. És kényelmes. Mégis kényelmetlen.

Amikor egyetemista voltam, két évig együtt laktam egy lánnyal, aki egyáltalán nem hordott melltartót. Vagyis csak akkor, amikor fehér inget vett a szóbeli vizsga miatt. Kis mellei voltak, olyan csepp-alakúak, amik hegyesen meredtek előre, s őt ez egy cseppet sem zavarta. Télen-nyáron melltartó nélkül létezett, illetve létezik a mai napig.

Kicsit mindig is csodáltam emiatt. Azért, mert vállalja, hogy olyan, amilyen. Nem szégyenkezik, nem takargat, nem formál. (Be)vállalja úgy, ahogy van.

Abban az időben kezdtem én is kísérletezni, feszegettem a határaimat. A nagy elhatározásból eleinte az lett, hogy végül melltartóban indultam el otthonról. Majd a következő ősszel és télen könnyebb volt „lazára venni”, hiszen a trikó és a pulóver is ápol és eltakar. A pulóvert felváltotta a tavaszi kabát, én meg annyira megszoktam addigra a melltartó-nélküliséget, hogy megfeledkeztem a komplexusomról és a szégyenérzetemről. Nyaranta a legvéknyabb melltartó is melegít, én mégis felveszem, mert úgy érzem, hogy a lenge, ujjatlan felsők többet mutatnak, mint takarnak, és ennyire azért mégsem vagyok laza és bevállalós. Pedig nagyon szeretnék!

Jól tudom, hogy a melltartó sokkal több, mint egy fölösleges és kényelmetlen ruhadarab. Kell, hogy a nevéhez hűen, tartsa a nő melleit, hogy azok ne lógjanak, hogy minél később adják meg magukat a gravitációnak. S minél nagyobbak valaki keblei, annál fontosabb ez az óvintézkedés.

Egy ismerősöm például tinédzser kora óta 90D-s vagy talán még nagyobb melltartókat hord. Sosem tudta maradéktalanul elfogadni, hogy ilyen nagy mellekkel áldotta meg a sors. Tőle tudom, milyen terhet jelenthet ez, hiszen nemcsak a melltartónak, de neki saját magának is tartania kell azokat, hosszú távon a nyakára, a hátára is gondolnia kell, nem beszélve a tartásáról, ami tizenéves kora óta kissé görnyedt maradt a csúfolódó beszólások miatt. Így lehet a nagy mellekből áldás és átok egyszerre – s míg én „hisztizek”, hogy melegem van a melltartó alatt, addig

sok nő számára a melltartó az a ruhadarab, ami kis túlzással talán, de akár az életet is jelentheti. Az egészséget és a magabiztosságot mindenképp.

Hiszem és érzem, hogy az én melleimnek is jót tesz a „tartás”. Főleg sportolás közben: egy új sportmelltartóra minden évben beruházok. Futás és ugrálás közben nagyon könnyen megnyúlhat a bőr. És tudjátok mit? Igenis vannak olyan hétköznapok, amikor kifejezetten jól esik melltartót viselni. És mindezzel együtt még mindig valahogy az adja számomra a legnagyobb szabadságot, és akárhogy csűröm-csavarom, de a kényelmet is, ha nem viselek melltartót. Ki érti ezt? Szeretem is, meg nem is. De inkább nem szeretem.

Kérdezősködtem természetesen a férfi ismerőseim körében is.

Mondanom sem kell, szívüknek kedves témát dobtam fel. Tény, hogy imádják a gyönyörű dekoltázsokat, ez nem vitás. És abban is nagy volt részükről az egyetértés, hogy ha diszkréten felsejlik, hogy egy nő nem hord melltartót, az igencsak izgató számukra, ahogyan a csipke áttetsző látványa is. A melltartót illetően viszont meglepően sokan említettek két (szerintük fontos) dolgot: egyrészt szeretik „kicsomagolni” a tartalmát, másrészt nem szeretik a meglepetéseket...