Nők, avagy a többkarú, de végkimerült istennők: 17 dolog, amiért hálásak lehetünk

Megszólal a telefon, a párja keresi, szüksége van valamire, nézze meg. Közben kattog a mikró, a nagyobbiknak is kell valami, a kicsi meg, aki eddig anyján lógott, lekéredzkedik, persze felbukik a kutyában. A kutya elfut, a gyerek a földön hüppög. Zsivajgás van. Félek, kifut a tej, nyúlnék a mikró felé, de a menyem beelőz. Mindenhol ott van, mindent csinál egyszerre.

Mindent elintéz, megold, hárít, korrigál, vigasztal, orrot, popsit és padlót töröl. Egész nap. Szusszanás nélkül.

Bámulom. Akkor is bámulom, ha még élénken emlékszem arra az időre, amikor nekem voltak kicsik a gyerekek, amikor három fiú született négy éven belül és az egész életem hirtelen egy bonyolult bűvészmutatvánnyá vált. Mert mindhárom mindig egyszerre akart valamit, egyszerre voltak éhesek, szomjasak, és hamar megtanultam úgy megoldani a nagyobbak kéréseit, hogy közbe a kicsi sem zökkent ki az anyatejes táplálkozásból. Lógott rajtam, evett tovább vígan, szinte eggyé vált velem.

Ha a gyerekek születése előtt volt is valamilyen ideám a csecsemők gondozásáról, vagy arról, milyen nyugodt körülmények között kell a piciket ellátni, hát azt hamar felülírta a mindennapi élet.

Hamar megtanultam, hogy ha nem akarok megbolondulni, akkor nem tervezhetek előre nagyot – a soron következő feladat valamilyen szintű ellátása lehet csak a cél, ha azt megoldottam, jöhet a másik, a harmadik, a következő. Végkimerülésig.

Egyszerre volt szűk az a világ és végtelen.

Anyaként boldogító és kimerítő. Felnőtt, valaha egyéb terveket is dédelgető nőként meghökkentő és diadalmas sikerérzet, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek, ha az élet elénk tárja követeléseit gyerekigények formájában. Mennyi mindenről képesek vagyunk lemondani, és milyen hamar elfelejtjük – valami homályos, távoli emlékké kopik – a gyerekek előtti életünk. El is felejtjük, milyen volt a szabadság, amit születésük előtt birtokoltunk és persze aligha kezeltük értékként akkor.

A gyerekek születése után meg öt szabad, nyugalomban eltöltött percért is hálát rebegünk a Teremtőnek és minden valaha létezett, létező vagy elképzelt égi és földi hatalomnak. Bizony, áldjuk őket érte szerető szívvel:

Ha egyszerre csak egy gyerek kér inni.
Ha a legkisebbet nem ordítják fel a nagyok törékeny álmából.
Ha kiizzadás nélkül tudjuk felöltöztetni az összeset, és indulás előtt nem kell pisilni egyiknek sem.
Ha a nap folyamán legalább egyszer nyugodtan tudunk leülni a wc-re mi magunk, és nem kell onnan riadtan felugranunk valamelyik sírására.
Ha nyugiba ihatunk egy kávét úgy, hogy egyik se ugrál az ölünkbe.
Ha egy hónapban egyszer forró kávét is ihatunk, és nem csak a maradék, jéghideg kávét kortyolhatjuk egész délelőtt.
Ha naponta csak ötször és nem tizenötször kell a padlót feltörölni.
Ha naponta csak ötször és nem tizenötször kell a hajbakapó gyerekeket szétválasztani.
Ha aznap nem tört el semmi, senki se sérült meg, nem kellett elővenni az elsősegély dobozt.
Ha aznap nem égett le semmi, a gyerekek főzeléke sem.
Ha aznap nem hányja le egyik gyerek se a ruhánkat.
Ha aznap elhányja magát ugyan valamelyik gyerek, de nem a frissen húzott ágyneműbe sikerül belehánynia.
Ha nem borul ki a bili.
Ha aznap nem éjjel, lefekvés után jut eszünkbe, hogy már megint a mosógépben maradt a mosott ruha.
Ha este még tudunk három értelmes mondatot váltani a párunkkal.
Ha a szexről nem valami rossz vicc jut az eszünkbe és nem is az újabb gyerekáldás.
Ha aznap váratlanul beállít az anyós, akivel összezörrentünk ugyan, de azért kiteregeti a mosott ruhát vagy elviszi fél órára a nagyokat.

Nézem a menyemet. Nem csak nézem, látom is őt. Pörgeti az élet, nyúzzák a gyerekek. Ő teszi a dolgát mosolyogva, fáradhatatlan. Pont két keze van, mint nekem. Nem zörrenünk össze mi sosem. De azért kiteregetem nála a mosott ruhát. Vagy egy időre messze viszem a nagyobb unokát.

Ajánljuk még: