Japán három legszebb kertje között is megtalálhatjuk, ahol a mitói Kairakuen és az okajamai Korakuen kertekkel küzd a legrangosabb címekért. A csodás helyszín egykor a kanazawai vár külső kertje volt, amit a Maeda család építtetett, méghozzá közel két évszázadon keresztül.
A kert 1871-ben nyitotta meg kapuit, és azóta színesebbnél színesebb kompozíciókkal várja a látogatókat.
A kert egyik legnagyobb értéke abban rejlik, hogy minden évszakban képes megmutatni a természet legszebb arcát - itt mindig van mit megcsodálni, mindig van min elámulni. Kenrokuenben kétségkívül a virágzó fáké a főszerep, amelyek minden évszakban más és más megjelenést kölcsönöznek az egész kertnek.
Már maga a név is kötelez: a Kenrokuen ugyanis hat az egybent jelent, ami a tökéletesség hat tulajdonságára utal - ezek között olyan lényeges elemekkel, mint a kifinomult tervezés, a nyugalom, a tág terek vagy éppen a víz jelenléte. És bár a vár nagy része 1759-ben leégett, az 1620-as években kialakított kerten nem fogott az idő vasfoga: változatlanul hordozza magában szépségeit.
A színek kavalkádját a Tacumi csatorna szeli át, ami 1632 óta része a kert képének, és a mai napig használatban van. A kert egyik történelmi emléke, a híres Rencsiocsin pavilon is komoly múltra tekint vissza: 1676-ban épült, és már ekkor is kiváló helyszíne volt a Japánban oly fontos teaszertartásoknak. Környezetét a Lótusz-tó kertjének is nevezték, de atmoszféráját nem sikerült megőrizni: 1759-ben leégett. Voltak azonban túlélői is az 1759-es tűznek: az 1725-ben épült Sigure-tei teaház például nem vált a lángok martalékává, és később sikerült is felújítani. A mai napig megtekinthető a Rencsi-tei kertrészen.
A csodás kertet 1874-ben nyitották meg az emberek előtt, azonban a feljegyzések szerint 1897-re nagymértékben leromlott az állapota - főként az emberek figyelmetlensége miatt. Csak viszonylag későn, az akkori trónörökös látogatásának kedvéért, 1909-ben állították helyre, egyben megszüntették a komoly problémákat okozó teaház versengéseket is: számukat 14-ben maximalizálták.
A kert életének érdekes időszaka volt még az 1920-as évek eleje is: 24 órában nyitva volt, belépődíjat se szedtek - ám ez rendkívül sok problémát okozott. Nem is hinnénk, mire képes az ember: a lámpákat és a szobrokat ellopták, a fákat pedig kivágták. Hogy elkerüljék a teljes tönkremenetelt, 1976-ban nyitvatartási rendet állítottak fel, és belépődíjat kezdtek el szedni a látogatóktól.
Nem véletlenül: a kert ugyanis szinte felbecsülhetetlen értékű növényanyaggal rendelkezik. Közel 8750 fa és nem kevesebb, mint 183 növényfaj található itt - az olyan ritka és történelmi jelentőséget képviselő emberi építmények társaságában, mint például a legrégebbi, természetes víznyomással működő szökőkút.
A kiterjedt vízfelületek, hidak, teaházak, a buja növényzet és a rejtett zugok kertje ez, olyan csodálatos tavi ökoszisztémákkal, mint a Kasumigaike és a Hisagoike tavak megállói. A Kasumigaike-tó északi partján áll Kenrokuen ikonikus szimbóluma is: a több mint két méter magas Kotojitoro kőlámpás, ami a barátság szimbólumaként emelkedik a magasba.
Az őszt itt a cseresznye - és juharfák uralják, amelyek november közepétől december elejéig borítják a legváltozatosabb színekbe környezetüket. És bár télen sokkal kevesebb a lomb, a frissen hullott hó kivételes megjelenést kölcsönöz a kertnek. Már önmagában a kert nagy fenyőinek védelmére állított szerkezetek is látványosak: a Karasaki fenyő a kert egyik legkiemelkedőbb fájaként élvezi a kitüntetett figyelmet.
A parkban található sétaútvonalak olyan helyekre vezetik el a látogatókat, ahonnan bepillantást nyerhetnek a kert teljes valójába, miközben a kerti teaházakban lehetőség adódik a tradicionális teák megkóstolására is.
Egy kis ékszerdoboz az ezer titkot őrző vidéken, amit ottjártunkkor nem szabad kihagyni!
