„Az anyósom már nem is az anyósom, én mégis a meggye maradok”

Család

„Az anyósom már nem is az anyósom, én mégis a meggye maradok”

Sosem értettem az anyósvicceket, akkor se, amikor nekem volt még csak anyósom, és most se, hogy három fiam is „hozott menyet” a családba. Szerintem az anyósok ilyenek is meg olyanok is. Jók és rosszak, illetve nem jól mondom. Néha jók, néha rosszak. Emberek. Akik menyként kezdték, és anyóssá fejlődtek (anyósként folytatták vagy végezték).

Van nekem a volt anyósom. Van. Hiába váltunk el a fiával, azért én az ő „meggye” maradtam, ahogy valaha régen az akkor legkisebb fiú unokája, az én gyerekem fogalmazta meg nagy bátran a kapcsolati státuszomat vele, és kérdezett is rögtön rá a nagymamájánál, hogy szeret-e engem. A meggyét. Fülig ért a szája a gyereknek, amikor megtudta, hogy igen, szereti a meggyét az ő nagymamája. Ebben kiegyeztek egy életre.

Nem hasonlítunk mi szinte semmiben az én volt anyósommal, és a szeretet az említett eseten kívül szóba se került. Nem voltak könnyes ölelések, nagy és megható jelenetek közöttünk soha. Voltak azonban nagy viták, egymásnak feszülések, heves szócsaták. Kiabálás is. Düh is volt, meg néha nagy ritkán pár napos távolságtartás. Ő a falu egyik felén fújt rám, én a másikon vissza. De harag, igazi harag nem volt soha. A távolságtartás meg túl fárasztó volt, meg ebben azért egyetértettünk erről folyó diskurzus nélkül is: minek az? Közös volt a cél, mindketten a gyerekek jólétét céloztuk, és ez erősebb szövetséget épített közöttünk minden másnál.

Pedig tényleg alig van bennünk közös. Gyerek voltam még, alig tizenéves, amikor először láttam őt, és meg is rettentem tőle nyomban. Nagy volt a hangja, erős, most is az, pedig közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Mindig tudta, mit akar, és azt is, hogy akaratát hogy vigye át másra. Ez nekem sok volt, én szelídebb eszközökkel értem és érem el, amit akarok, de hamar beláttam, hogy az ő módszere (ha nem rajtam alkalmazza) célravezetőbb és igen hatékony.

Azt mondják, az anyós, az kicsit olyan, mintha az édesanyánk lenne, mégiscsak egy családdá válunk, de nálunk, pont nálunk ez nem merült fel, talán azért, mert az ő édesanyja vette magára ezt a szerepet, és volt anyám helyett anyám, amíg csak tehette. Számos alkalommal állt mellém a lányával (az én anyósommal) szemben, de ebből se lett harag. Tudomásul vette a rokonság, hogy Dédó szívét elraboltam. Az anyósom is tudomásul vette, és támogatta ezt a szép kapcsolatot, akár saját kárára, érdekei ellenére is.

Mert van az én volt anyósomnak valami nagyszerű adománya: jó szíve van, és kész.

Mit mondjak? Cseppnyi irigység se volt benne soha. Így, ha szidni akarnám, se esne jól nekem.

Jó anyós volt? Nem volt fontos, ez a kérdés nem vált fontossá sosem, mert nagymamaként egyértelműen sok díjat besöpörhetett és besöpör ma is. Jó nagymamája az unokáinak, szerető szívű, a gyerekekért bármire kész nagymama, akire az első perctől lehetett számítani, ha róluk volt szó. Egyetlen alkalommal se mondott nemet, ha felügyelni kellett őket, ha ottalvós programra fájt a foguk, vagy pogácsára. Amikor hozzá mentek, hazamentek oda is. Ott is volt otthonuk, meg nálunk is. Vitte őket, sütött-főzött, ágyazott. Dünnyögve pakolt utánuk évek hosszú során át, de attól még pakolt, és ha pár napig nem mentek, talált okot, ürügyet, hogy mégis menjenek.

Attól még csatáztunk olykor vele, és a váláskor rezeghetett volna a léc, mégse rezgett. Pár hónap szemvillogtatás után úgy döntött, hogy alakult minden, ahogy alakult, én akkor is a „meggye” maradok. És ehhez a mai napig tartja magát. Amikor Dédó meghalt, már a válás után voltunk pár évvel, mégis engem hívott, írjam meg a búcsúbeszédet, legyek ott, kísérjem őt az utolsó útján.

És ezért, amíg élek, tényleg a „meggye” maradok.

Közben anyóssá váltam én is. Jöttek sorban a menyek. A menynek jelöltek. És hiszitek vagy sem, valahogy megérzi az ember, ki az, aki majd ott is marad. De valahogy azokkal is szép maradt a kapcsolat, akik mégis más családba tértek aztán.

Nem tudom, én jó anyós vagyok-e. De remélem, hogy igen. Máshogy, mint az én anyósom, és biztosan különbözöm más anyósoktól is. Mert ilyenek is vagyunk, meg olyanok is. Dolgozom még sokat, és kevesebb időm marad azokra, akiket szeretek, de azért igyekszem, mert nekem is van „meggyem”. Három is. Valahogy sose kerül szóba velük a szeretet. Nincsenek összeborulós könnyes, nagy jelenetek. De talán nem is kell, hogy legyenek.

Ajánljuk még:

NAGYMAMÁM KONYHÁJA, AVAGY ÁTJÁRÓ A MÉRTÉKLETES, EGYSZERŰ ÉLETBE

„SZERETŐ PÓTNAGYIT KERESÜNK!” – A KÖLCSÖNZÖTT ROKONSÁG INTÉZMÉNYÉRŐL

NEM AZ ÉTEL A LÉNYEG, HANEM AZ EGYÜTTLÉT – A CSALÁDI ÉTKEZÉSEK EREJÉRŐL