Nagymamám konyhája, avagy átjáró a mértékletes, egyszerű életbe

Család

Nagymamám konyhája, avagy átjáró a mértékletes, egyszerű életbe

Pár napja belefutottam egy netes párbeszédbe, ahol valaki a nyári konyhák szeretete láttán ironizált kicsit. Szerinte tökéletesen felesleges, és nincs létjogosultsága a mai világban. Bennem azonnal feltámadt az ellenkezés, és nem csak a nosztalgia miatt.

Mert gyerekkorom meghatározó helyszíne volt nevelőanyám édesanyjának a nyári konyhája. A hat felnőtt lépés hosszú, 4 lépés széles kis helyiség, ami úgy gubbasztott a ház egyik szélére tapadva, mint egy hátát görbítő macska. Egy jószagú macska, mert abban a konyhában mindig jó szagok kavarogtak. Ételszag. Meg gyengédségszag is. Aki abban a konyhában főzött, az jó lelkéből főzött finomakat, és fakanalat tartó keze sose ütött, inkább simogatott.

Ma úgy mondanánk arra a konyhára, hogy kertkapcsolatos volt, de inkább csak nem volt küszöbe, nyitott volt a világra.

Szinte mindig nyitva volt az ajtaja, ablaka, a közelébe ültetett borsó, bab és eper szinte magától, saját lábon sétált be a konyhába.

Ha mégse, akkor az ajtó előtt leterített zsákvásznon, vagy mit is szépítek azon, az ajtó elé ledobott kukoricás zsákokon ülve mi gyerekek, a mama meg egy kis-sámlin ülve bontogattuk a borsót, majd később az óriási, színes lóbabot a héjából. Mosni se mostuk, ment a fazékba frissen, illatosan.

Nyersen is ettük a borsót. Annak édes íze volt. Akár az emléknek.

Téli főzésre, a „rendes” konyhában nem nagyon emlékszem, illetve a sparhelt tüzességére mégis, és hogy azon pirítottunk kenyeret, kentük fokhagymával. Illatozott nagyon, de akkor még nem szerettem a fokhagymát, az csak később jött. Fintorogtam, ha mégis az enyémre is került.

De a nyári főzésekre emlékszem. A befőzésekre is. A véget nem érő barackmagozásra, a szilvalekvár éjszakába nyúló kavargatására is. Olyankor sokáig ébren maradhattunk mi is, ha nem voltunk láb alatt. Soha máskor, de a szilvalekvár főzésénél azért néha elvesztette türelmét mégis a mama.

Elég szegényesen élt, biztosan számított a téli éléskamrába zárt szilvalekvár. Ma már tudom, minden gramm eltett eleség az igazi túlélést szolgálta még akkor is, ha már nem volt háború, de annak kiszolgáltatottságát és az éhség marását még őrizte az idős emberek idegrendszere.

Emlékszem a nyári konyhában sütött palacsinta kicsit kormos-égett ízére is. Vas palacsintasütője volt a mamának, és zsírt tett a palacsinták alá. Ma elképzelni se tudnám, hogy így süssem, akkor imádtam. Akkor is imádtam, ha nem került a palacsintába más, csak kristálycukor. Az elszakadt, rontott darabokat is cukorba mártogattuk. Nem volt abból baj, akkor még könnyen lemozogtuk a bevitt felesleges energiát. Szaladgáltunk vagy segítettünk bekapálni a kertet. Mindig volt mit tenni.

Nyáron ott is aludtunk. Bizony. Ott aludtunk sokszor abban a pár lépésnyi kis zsírszagú konyhában, mert volt benne egy keskeny, a rendes házból már kivetett dívány. Törött volt a rugója, és bökött, foszlott szövete alól kilopózott a kóc is, de élmény volt akkor is ott és azon aludni.

Elalvás előtt újra meg újra elolvastam a tűzhely fölötti falvédő szövegét. Pedig kicsi voltam még nagyon, és igen kacskaringós írással hímezték azt rá. De ma is tudom, mi állt rajta:

„Nekem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel. Főzze meg a vacsorát. Szolgálja ki az urát.”

Szerettem hangosan felolvasni, mert annak örültek a felnőttek, mosolyogtak rám – ettől ez szép emlék maradt, ha bár ma minden porcikám tiltakozna, ha nekem ilyen üzenet harsogná asszonyi kötelességeimet a konyhámban.

Mégis, én ma is vágyom arra, hogy legyen egy nyári konyhám. Elég, ha hat felnőtt lépés hosszú, négy lépés keresztbe. Egy pirinyó tér, ami közvetlenül kapcsolódik a kinti élethez. A természethez.

Aminek akár van küszöbe, akár nincs, átjáró lehetne a mértékletes, egyszerű életbe.

Ami valóban visszafogná a túlkapásokat a fogyasztásban, ami rávilágítana arra, hogy a kevés az pont elég, és nem lemondás, ha csak annyit birtoklunk, amennyire valóban szükségünk van. Egy borsószemmel se többet.

Ha ilyen nyári konyhám lenne, elférnék benne, elég lenne, talán nagy ház se kéne többé. Csak elé a vetemény, ami magától besétálna a fazékba, meg mellé, hogy árnyékot adjon, egy öreg diófa.

Ajánljuk még:

 

Ajánljuk még:

Gyermekeinket nem (csak) a csokik és a játékok teszik boldoggá: ötletek egy alternatív adventi kalendáriumba
Van az évnek egy különleges hónapja, amikor valahogy minden más, könnyebb és emelkedettebb, amikor valódi melegség költözik a szívünkbe. Az ünnepi készülődés szívemhez egyik legközelebb álló darabja az adventi kalendárium elkészítése, ami ugyanakkora (ha nem nagyobb) ajándék nekem, mint gyermekeimnek. Mert egy szívből alkotott kalendárium szeretettel, élményekkel és őrizendő emlékekkel van tele.