Honnan jött ez a szép név: Liliomkert?
Két év gondolkodás után döntöttem a liliom mellett. Méltóságot tükröz, jelképe a tisztaságnak, az ártatlanságnak, a fehér liliom Mária virága – a nagyanyám is Mária volt –, és az Anjou dinasztia virága is egyben.
Eredeti szakmája rákkutató biokémikus, mégis hogyan terelődött ennyire másfelé az élete?
Azt gondoltam anno, hogy majd negyven év szorgalmas kutatás után, kapok egy Nobel-díjat. De aztán hamar kiderült, hogy a konferenciákra való szaladgálás, a szponzorációs pénzek gyűjtése és a folyton váltakozó kutatási témák nagyon nem valók nekem.
Egyébként is az ember gyorsan rájön arra, hogy a rákbetegséget nem kutatni kell, hanem megelőzni.
Harminc éve még az látszott, hogy a táplálkozásnak kiemelt jelentősége van. 1986-ban hagytam ott a kutatást, és nyitottunk egy panziót, amelynek kertjében bio gazdálkodást kezdtem folytatni.
A „bio”, mint fogalom még nagyon gyerekcipőben járt ekkor, ugye?
Még abban sem! Egyszerűen ott volt másfél tonna bio sárgarépám, és senkinek nem tudtam eladni. Viszont, tartósítási kísérleteket végeztem, amiből lett egy tartósított zöldségtermék, melyet eladtam a nagykőrösi konzervgyárnak, és odamentem akkoriban a gyártást felügyelni.
Mikor jutott arra az elhatározásra, hogy szervez egy piacot?
Erre a kérdésre egy régi történettel kezdem a választ: anno, a kétezres évek elején a dísznövény-kereskedésünkben, hétvégén rendszeresen én árusítottam. Délutánonként mindig benézett hozzám Viki, aki kecskesajtot készített otthon, amit a salföldi majorban szeretett volna eladni, de az esetek nagy százalékában estére sem sikerült, mert az osztálykiránduló diákok nem éppen az ő célközönsége voltak. Faggattam, kérdeztem, mi lehetne a megoldás: „Te Viktória, mégis hol árulhatnád a sajtodat legálisan?” „Hát egy piacon!” – hangzott a válasz. Mondom neki, itt van az áruda mellett ez az akácliget, ezt az Isten is piacnak teremtette! Aztán másfél évig érlelgettem a gondolatot, mire ki mertem hangosan mondani: „Apukám, piacot nyitunk és kész!” Az egész család kitörő örömmel fogadta a bejelentésemet.
És, hogy miért fontos ügy a piac? Azért mert Viktória, ezelőtt úgy volt kénytelen működni, hogy össze-vissza hordta mindenhová a sajtjait vagy vásárlókat fogadott magánál, így nem volt ideje másra. Ma már ezerszer egyszerűbb, hogy vasárnap megérkezik a piacra fél tízkor, és tizenegyre el van adva az összes sajtja. A vevőnek is egyszerűbb, hiszen heti egyszer, egy időben, egy helyen mindent megtalál.
Amikor a rákkutatásról beszélt, azt mondta, hogy nem a gyógyítás, hanem a megelőzés számít, például a minőségi élelmiszerek fogyasztása. Mennyiben járult hozzá ez a szemlélet a Liliomkert megnyitásához 2007-ben?
Sokban. Annak idején, amikor a Káli-medencében ücsörögtem a dísznövénykereskedésben, folyton facsarodott a szívem, hogy nincs méltón használva a mai vidéki táj. 1986-ban mi el is költöztünk Kapolcs és Monostorapáti közé, ott voltunk a Művészetek Völgye születésénél is, és azóta is folyton megszakad a szívem. Akkoriban a fővárosból jövők is csináltak veteményest, kvázi rivalizáltak a helyiekkel, hogy kinek szebb a kertje. Ez 2007-re teljesen eltűnt. Mint ahogy eltűnt a háztáji is, mint olyan, veteményessel: szőlővel, krumplival, gyümölcsökkel együtt. A rendszerváltás után megérkeztek a nagyáruházak, a multik, akik áron alul adták a permetezett zöldséget, például hét forintért a káposztát. Elértéktelenedett a háztáji élelem, és azóta is parlagon hever a táj, nem ontja a kincseket, melyek ott lakoznak benne.
Sokat változott a világ. Ma már az élelmiszerek egyharmada kárba vész. Az ön életébe mi hozta be az ételek iránti szenvedélyt?
Gyerekkoromból ered. Volt egy balatonfüredi nagyanyám, akivel minden szabadidőnket együtt töltöttük, folyamatosan körülötte sertepertéltem, úgyhogy ma is abból élek, amit tőle tanultam. Akkoriban nem pazarolt senki,
ma nagy problémának látom, hogy azt veszik az emberek, ami a szemük elé kerül a boltban és nem azt, amire szükségük lenne. Értékválság van.
A két világháború között, a nagyapám a káptalani uradalomnak volt az intézője, ennélfogva egy egyházi birtokon lakott a család, ahol a nagymamám mindennap tizenkét főt, plusz az élénk társasági élet miatt sok vendéget is ellátott. Maga is főzött, de főként dirigálta a háztartást és a befőzéstől a sütésig mindent csinált. Péntekenként kézzel gyúrta a tésztát, a spejz mindig dugig volt ezer finomsággal: friss süteménnyel, saját narancslikőrrel, házi vaníliás cukorral, befőttekkel. A gazdaságból mindig érkezett szezonális alapanyag, ráadásul nagypapa rendszeresen járt vadászni is, onnan is volt vad. Szép, jó, polgári élet volt.
Mint említettem, nagy társasági élet zajlott, akkoriban még gyakran összejártak az emberek. Nagyapám jó százhúsz kilós ember volt, elképesztően szeretett enni és meg is adta a módját. A mai napig megőrülök ezektől a „street foodoktól”, azaz az utcán vásárolható hamburgerektől, hot-dogoktól, meg attól, amikor állva vagy rohanva esznek az emberek.
A piacon pedig biztos sétálva eszik a lángost a vásárlók...
Sajnos. Eleinte külön propagandát folytattam, hogy nyugodtan lehessen reggelizni. Mindenki szépen össze tudja szedni az ételeket az árusoktól, majd leül és szépen megreggelizik vagy megebédel az asztaloknál. De a világ másfelé megy.
Hány fő árul most a Liliomkertben?
Anno huszonkét fővel indultunk, ma kétszátötvenen árulnak, de az élelmiszerek mellett vannak régiségek, ruhák, antik könyvek, kézműves termékek is.
Úgy érzékelem, hogy az utóbbi években trend lett elmenni a káptalantóti Liliomkert piacra.
Igen...
én is látom, hogy már nemcsak piac vagyunk, hanem egy turistalátványosság, de ez sosem volt célunk.
Ez azért van, mert egyedülálló dolog vagyunk, ha minden településen lenne egy piac – és így is lenne normális –, nem kellene idevándorolnia mindenkinek.
Mi a legnagyobb élvezet az ön számára a piacos életben?
A legnagyobb boldogság? Amikor azt mondja nekem az egyik egyetemista árus, hogy azért tud egyetemre járni, mert itt el tudja adni a portékáit. Vagy a nyugdíjasnak konkrét megélhetést jelent a piacon árusítás a kevéske nyugdíja mellett. Kétségtelenül ez a munkám legszebb része.
Másrészről a piacon áruló helyi lakosság sosem tudna a városiakkal találkozni, szóval ez egy jó olvasztótégely is. De sokan ide beszélik meg a heti találkozójukat, és akkor még nem említettem a képzőművészek, előadóművészek bemutatkozási lehetőségeit. Mi, akik itt dolgozunk összetartozónak érezzünk magunkat mind. Mindemellett óriási barátságok is szövődtek a piacon, meg hatalmas találkozások: egyik évben, az antik könyvek felett két régi barát találkozott össze 15 év után.
Hogy látja, mi lesz tíz év múlva a Liliomkert sorsa?
Úgy képzelem a jövőjét, ahogy eredetileg is képzeltem, hogy egy sokfunkciós közösségi parkként működik majd. Egy találkozóhely, egy pihenőhely lesz, melynek közepén egy kávéház áll, és akörül a környék finom terményeit árusító helyi boltok sorakoznak egész évben.
A magam részéről továbbra is azon leszek, hogy megmutassuk, mit lehet azért tenni, hogy a tájat ne csak a fűnyíró használja, hanem az ember is.
Balaton rovatunk szakmai partnere a Magyar Turisztikai Ügynökség
Ajánljuk még:
„A HAGYOMÁNY SZERETETE A JÖVŐ SZERETETE” – INTERJÚ JAHNI LÁSZLÓVAL
„A PÉK A SÜTÉSSEL A SZERETETET TESZI LÁTHATÓVÁ” – INTERJÚ SZABIVAL, A PÉKKEL
Élményből csokoládét: riportunk a soproni Harrer Cukrászda titkairól
