Tanúim csak a (tanú)hegyek – Egyedül a Balaton-felvidéken

Balaton

Tanúim csak a (tanú)hegyek – Egyedül a Balaton-felvidéken

Sokunkban él a gondolat, hogy kirándulni, utazni csakis társasággal lehet, legalábbis én jó ideig így voltam ezzel. Aztán idén álmodtam egy nagyot, és magam mögött hagytam mindent és mindenkit, beültem az autóba és célba vettem a Balaton-felvidéket. Egyedül.

Távolabb kellett mennem, hogy közelébe férjek

Régóta nagy szerelmem a térség, egy ideig volt is szerencsém itt élni. Minden nap megcsodáltam a Tapolcai-medencét körülölelő hegyeket, és meg is fogadtam, hogy egyszer mindegyiket megmászom majd – aztán nem tettem. Megszoktam az életet itt, és már ritkábban csodálkoztam rá a szépségére, valahogy magától értetődő lett. 

Idővel nagyot fordult velem a világ: egyik nap úgy ébredtem, hogy most belevágok a hegymászásba. Nem várok senkire, nem keresek senkit, akit meg kell győznöm, hogy ez mennyire jó buli lesz, hanem nekivágok egyedül. 

Ez első és legnagyobb problémát az okozta, hogy alig találtam szállást, mert bár nem volt határozott elképzelésem, hogy melyik városban, faluban szeretnék szobát foglalni, egyetlen egy szempontom azért volt, legyen valahol Badacsony és Tapolca közelében a hely. Nagyjából kétnapi kutatómunka után leltem rá egy kis lovas panzióra Gyulakeszin, ahol végül három napra szobát foglaltam.

Kész a három napos útiterv

Mikor reggel útnak indultam, már kész útiterv volt a fejemben: az első állomásom Keszthely lesz, ott csak egy kávéra állok meg, hogy köszönjek egy rég nem látott barátomnak, aztán megyek is tovább, lepakolok a szálláson. Odaérve kiszálltam az autóból, és szóhoz sem jutottam: mindenhol hegyek vettek körül.

 
fotó: Gáspár Adrienn
 

Elindultam felfedezni a panziót, és ahogy közelebb értem az épületekhez azonnal egy kiskutya fogadott és követelte a simogatást – már tudtam, hogy jó helyen vagyok. A szállásadóim pont akkor léptek ki az ajtón, és mutatták is a szobámat. A papírok kitöltése után visszamentem az udvarra a házigazdával, aki egyből körbevezetett. Bemutatta a kutyákat, a szamarakat, a zebrát és a lovakat is. Miután elmeséltem milyen céllal jöttem, már tanácsokkal is ellátott: merre menjek, hol parkoljak, és hogy mindenképp vigyek magammal inni.

Így is tettem, felhúztam a túracipőmet és célba vettem a Balaton-felvidék egyik tanúhegyét, a Csobáncot.

Mikor elindultam, nem tudtam mire számítsak, elég sok hétvégiház és pince található ugyanis az út mentén. Egy kedves helyivel szóba elegyedtem, aki pontosan elmondta, merre kell mennem, ha a várhoz igyekszem. A felfelé vezető út kicsit sem volt egyszerű. Az elején azért, mert épp villanyvezetékeket fektettek, és néhol az egész ösvény fel volt ásva, feljebb pedig a terepviszonyok nehezítették a feljutásomat. Sokszor azt éreztem, hogy nem gondoltam át teljesen azt, hogy egyedül nekivágok ennek a hatalmas útnak, de végül, mikor felértem, elszállt minden kétségem.

A panoráma teljes mértékben kárpótolt. Akármerre néztem, mindenhol hegyeket láttam, és Badacsony mögött feltűnt a gyönyörű kék színben pompázó Balaton is.

A Tapolcai-medence, körülötte a tanúhegyekkel káprázatos látványt nyújtott. A vár, vagyis ami megmaradt belőle, sokat mesélt a történelemről is. Kicsit messzebb már a Káli-medence hegyei is láttatták magukat. A visszaút már könnyebb volt.

 
Fotó: Gáspár Adrienn

A túra után már nagyon éhes voltam, viszont aznap mindenképp el szerettem volna látogatni még a híres Kőtengerhez is, így egy ahhoz közeli éttermet kerestem. Tudtam, hogy sok vendéglő csak a hét második felében tart nyitva, ezért mindenképp fontosnak tartottam leellenőrizni az interneten, hogy az általam választott hely aznap fogad-e vendégeket. Mikor odaértem, zárt ajtókat találtam. Próbálkoztam még pár általam ismert hellyel is a környéken, de sajnos (vagy szerencsére) mindenhol teltház fogadott. Ezért úgy döntöttem biztosra megyek, és átszervezem a programomat kicsit, és a Badacsony felé veszem az irányt. Nagy kedvencem a település központjában található Hableány, amiben most sem kellett csalódnom. A finom ételek mellé remek kiszolgálás is járt.

Mivel eléggé késő volt már, úgy gondoltam, egy parti séta után nyugovóra térek, és majd másnap nézem meg a sziklákat.

A következő napon elég korán keltem, a lovak patakopogásai biztosították az ébresztőt. Meglepő módon ez picit sem zavart. Egy gyors reggelit követően ismét a túracipőmért nyúltam, hogy elinduljak egy másik tanúhegy, a Szent György-hegy irányába. Természetesen a túra előtt tanácsot kértem a házigazdámtól, aki megmutatta, merre vegyem az irányt, ha meg szeretném nézni a bazalt orgonákat és a Jégbarlangot is. A Szent György-hegyre vezető út sokkal barátságosabb volt, mint a csobánci. Természetesen a panoráma itt is elképesztő látványt nyújtott. Hamarabb megjártam, mint gondoltam, ezért elindultam Tapolca irányába, ahol most nem mint helyi lakos, hanem mint turista sétálgattam. Teljesen más arcát mutatta. A város közepén található tó a malomkerékkel igen szép látványt nyújt, amire nagyon sokan kíváncsiak voltak rajtam kívül is.

 
Fotó: Gáspár Adrienn
 
Sétálgattam még kicsit egykori lakhelyemen, elintéztem pár unalmas dolgot, majd ismét a Kőtengert vettem célba. Egészen Mindszentkálláig jutottam, ahol megálltam a helyi kisboltnál, hogy vegyek valamit inni. Az üzletben egy nagyon kedves, hipszter kinézetű úr fogadott, akivel nem lehetett nem beszélgetni. Sajnos most sem sikerült eljutnom úticélomig, ezúttal az időjárás szólt közbe: hatalmas villámlások és fekete felhők látszódtak a távolban, ezért úgy döntöttem visszavonulót fújok, kicsit lepihenek a szobámban.
Előtte azért még gyorsan minden szabadon kószáló állatot megsimogattam a lovardában.. 

Ahogy elvonult a vihar máris nekiláttam a készülődésnek, hiszen asztalt foglaltam – a korábbiakból tanulva – a Kisfaludy Házba. A választás most is tudatos volt, hiszen talán innen a legszebb a kilátás.

A harmadik, egyben utolsó napomat is aktívan töltöttem. Reggel – kihasználva a szállásom lehetőségeit – lovaglással indítottam. Itt megjegyezném, hogy tizenöt éve nem ültem lovon, de végül meggyőztek, hogy ez is olyan, mint a biciklizés... Igazuk lett. 

A lovaglást követően kijelentkeztem, és ismét elindultam a Kőtenger irányába. A mindszentkállai kisboltot most is beiktattam, legnagyobb meglepetésemre az eladó megismert, és ismét jót beszélgettünk. De végre a célomat is elértem. A nevéhez hű természeti képződmény  – a Kőtenger – gyönyörű látványt mutatott. A Pannon-tenger hagyatéka a nyaralásom talán legjobb pontja volt.

Tanulság is akadt

Eleinte kicsit tartottam tőle, mit is fogok én egyedül csinálni a Balaton-felvidéken, aztán rájöttem, életem egyik legjobb döntése volt, hogy elvonultam a világ elől. Sokkal nyitottabb voltam így az új élményekre, kénytelen voltam kiszakadni a saját világomból. Talán a legérdekesebb az volt számomra, hogy ezt másokon is tapasztaltam, akikkel a túráim során összeakadtam. Sok emberrel beszélgettem, – úgy látszik – az erdőben könnyebben megnyílunk; városban ilyet ritkán csinál az ember! Még egy ok arra, hogy olykor egyedül is utazzunk!

Balaton rovatunk szakmai partnere a Magyar Turisztikai Ügynökség

Ajánljuk még:

FUTÓ KALAND ÖTVEN FELETT – KIS MAGYAR FUTÁSTIPOLÓGIA
ÚJJÁÉLEDNI AZ ERDŐBEN: VITAPARCOUR, A TÖKÉLETES, TERMÉSZETBEN VÉGZETT TESTMOZGÁS
PUSZTÍTÓ SZELFIK: ÍGY KÁROSÍT MINDENKIT A SZELFIKÉSZÍTÉS

Ha a gyereked jövője múlna rajta, akkor sem lennél zöldebb?
A környezetszennyezés és túlfogyasztás témáját a többség pont úgy kezeli, mint a láncdohányosok a cigaretta-kérdést: megvonják a vállukat, és azt mondják, valamiben úgyis meg kell halni. De ha magunkért nem is megy a lemondás, mi van a gyerekeink jövőjével?

 
X
Már követem az oldalt