A sportember
Nagyon kis csoportját alkotják az 50 feletti futóknak a valódi sportolók. Ők túlnyomó részben már kisgyermekkoruk óta intenzíven mozognak, így 50 felett is remek egészségi állapotban vannak, s nagyobb versenyeken indulnak, immár a szenior kategóriában. Nekik elsősorban csak annyit kívánhatunk, hogy minél tovább – természetesen sportorvosi felügyelet mellett! – élvezzék a jó állapotukat, és ne erőltessék túl magukat.
A siker-futók
Vannak az úgynevezett „célbeteljesítő” futók, akik elsősorban akaraterejük nagyságát bizonyítják maguk és környezetük előtt azzal, hogy rendszeresen futnak. Őket a francia filozófus, Baudrillard nyomán „I did it!” („Megcsináltam!”) embereknek is nevezhetjük. Ők gyakran életük korábbi évtizedeiben különféle cégeknél voltak menedzserek, és megszokták azt, hogy akaraterejüket megfeszítve teljesíteni kell. Számukra egy-egy edzésprogram végigvitele tehát az erő diadala – megmutatják, hogy igen, ők erre is képesek.
Mi ennek a hátránya 50 felett? Elsősorban az, hogy a vak akarat, ha nem párosul józansággal, bölcsességgel, egyre nagyobb és nagyobb teljesítményeket követel, ahogyan annak idején a cégnél is egyre nagyobb és nagyobb teljesítményt tett le az asztalra az illető. Egy ilyen fokozódó tempóba és erőfeszítésbe akár komolyan bele is lehet sérülni. De létezik egy másik legalább ilyen fontos probléma is: egy-egy vak akaraterővel, célteljesítéssel „megvert” ember valójában egyáltalán nem élvezi a mozgást, futása folyamatos szenvedés, hiszen állandóan az lebeg a szeme előtt, hogy mennyi van még hátra, s ha beért, akaratereje már meg is fogalmazza az újabb célt. Így élete inkább a híres bibliai „bolygó zsidóhoz” (Ahasvérushoz) vagy az ennek nyomán megszületett „bolygó hollandi” történetéhez hasonló, akik képtelenek voltak „fast life”-életükben egy pillanatra is megállni, és csalás nélkül szétnézni, könnyedén.
A futó-szelfik bajnoka
Van, aki elsődlegesen azért, mert mindennél fontosabb neki, hogy mások lássák: ő edzi testét, óvja egészségét. Ez az exhibicionisztikus, „magamutogató”, „az élet színésze”-embertípus a közösségi médiával terjedt el igazán, s mára már képtelenség nem találkozni vele a Facebookon, az Instagramon vagy éppen a Twitteren. Ő az, aki lényegtelen életeseményeit (reggelijét, munkahelyét, utcai sétáját) is megosztja az emberekkel, így azt is, hogy konditerembe jár, kutyát sétáltat, vagy éppen a futópályán kínozza magát – a lényeg az örökös jelenlét. Neki a futás tehát nem az egészség szempontjából fontos elsősorban, hanem azért, hogy mások lássák: él, létezik, fontos dolgok történnek vele.
Ennek a magamutogatásnak rengeteg veszélye van, elsődlegesen az, hogy ha valaki úgy vág komoly edzésprogramba, hogy előtte a testét nem tanította meg a fizikai erőfeszítésre, komoly sérüléseket okozhat magának. 50 év felett ez különösen nagy veszély, hiszen a szervezetünk még lassabban szokja a korábbinál megerőltetőbb tevékenységeket, legyenek azok fizikaiak vagy szellemiek. A magamutogatás másik veszélye pedig az, hogy
egyszer csak „lehull a lepel”, és kiderül, az illető nem is az, nem is olyan, amilyennek mutatja magát.
50 felett különösen fontos, hogy ne essünk ilyen csapdába, ne higgyünk az „élet színészeinek”, hiszen folyamatosan szűkül a kapcsolati hálónk, és egyre inkább érezzük annak a súlyát, hogy felesleges energiát és figyelmet pazaroltunk, érdemtelen emberekre. De vissza a futáshoz.
Az egészségre törekvő
Léteznek – különösen 50 felett – az ún. egészségügyi futók is. Ők azok az emberek, akiknek a futást (még gyakrabban a kocogást) az orvos írta elő, leggyakrabban a magyar népbetegség, az elhízás miatt, de időnként műtétek utáni rehabilitáció keretében is sor kerülhet erre. Itt egyetlen fontos feladat van: pontosan annyit kell és szabad futni, amennyit és amilyen intenzitással ezt a szakember előírta! Amennyiben pedig az edzés közben bármilyen egészségügyi probléma jelentkezik, azonnal forduljunk a mozgást előíró szakemberhez.
A spirituális futó
És végül – azt hiszem ez a legjobb típus – létezik az ún. „flow”- vagy „spirituális” futó. Ő az az ember, aki nem azért fut, hogy mások lássák, nem azért, hogy minden nap emelje a tétet, és nem is azért, hogy aztán egy versenyen jó eredményt érjen el. Szerencsére nem is beteg, így senki nem írta elő neki a rendszeres futást. Ő belülről motivált erre a tevékenységre, de
nem a „célért”, hanem magáért a futásért fut.
Pontosabban a futásnak azért az állapotáért, ami hamar bekövetkezhet, ha tiszta aggyal és lélekkel, mindenféle felesleges megerőltetés nélkül mozgunk. Egyszer csak, a saját ritmusunk szerinti nagyon kényelmes futás során „átlépünk egy kapun”, egy sajátos „flow”-állapotba kerülhetünk, ahol elkezdjük élvezni a mozgást, s nem érzünk fájdalmat. Egy nagyon kellemes, békés, „lebegő” állapotba kerülünk, szinte megszűnik a világ körülöttünk. Azt érezzük, hogy kitisztul az agyunk, s bár a testünk szép lassan fárad, mégis egyre erősebbnek és tisztábbnak érezzük magunkat. Ha van ilyen, hogy „mozgás öröme”, akkor ez kétségkívül az.
Úgy hiszem, hogy 50 év felett, ha futásra adjuk fejünket, ez az utóbbi cél a legfontosabb. Kényelmesen, nyugodtan, a mozgás öröméért, felszabadító ritmusáért mozogni, s nem méricskélni magunkat mások teljesítményéhez, és nem mutogatni magunkat a világnak, amelyet egyébként – valljuk meg – nem is feltételül érdeklünk ennyire, nem azért, mert idősek vagyunk hanem azért, mert a posztmodern „élménytársadalomban” sajnálatos módon az emberek többsége elsősorban önmagával foglalkozik.
Ajánljuk még:
KAPUZÁRÁSI VILÁGGÁ SZALADÁS HELYETT MARADJUNK INKÁBB EGYÜTT!
EGY ÚJ MŰFAJ SZÜLETÉSE: AZ „AGEING”-FILMEK TÉRHÓDÍTÁSÁRÓL
„ELFÁRADT A LELKEM” – A DEPRESSZIÓ PUSZTÍTÓ LEHET, DE NEM VAGYUNK FEGYVERTELENEK
