„Elfáradt a lelkem” – A depresszió pusztító lehet, de nem vagyunk fegyvertelenek

Pszicho

„Elfáradt a lelkem” – A depresszió pusztító lehet, de nem vagyunk fegyvertelenek

Évente világszerte 800 ezer ember vet véget az életének. Bár az Egészségügyi Világszervezet adatai alapján Magyarország már nincs a tízes lista élvonalában, mert 2010 óta 30%-kal csökkent a százezer lakosra jutó befejezett öngyilkosságok száma, 2018-ban még mindig 1698-an fordultak saját maguk ellen. A napokban sokat hallunk, beszélünk itthon az öngyilkosságról, ami időről időre tragikus aktualitást nyer. Ugyanakkor éppen ezen alkalmakkor a depresszióról is érdemes lenne többet beszélnünk, ugyanis az öngyilkosságban elhunytak jelentős százaléka (56-87%) a végzetes döntés meghozatalakor depressziós epizódot él át. Mi történik ilyenkor egy ember lelkében? Ennek jártunk utána.

Egyszer egy depresszióval küszködő ember azt mondta nekem, hogy ő abba hal bele mindig egy kicsit, hogy folyton fáradtnak érzi magát. De nem fizikailag, hanem lelkileg. „Elfáradt a lelkem” – így mondta. Elmagyarázta, hogy az évek alatt felgyülemlett sok ki nem mondott szó, a folytonos rejtőzködés, az álarcok viselése csak ront a helyzeten, és úgy érzi nem lehet a gondokról beszélni, rejtegetnie kell mindenki elől valós érzéseit. A jelenség általános: sokszor a hozzá nem értő külső környezet reakciója kegyetlen vagy egyáltalán nem megértő, hiszen nem fizikai fájdalomról van szó, hanem lelkiről, ami egy kívülállónak sokszor megfoghatatlan dolog. Rosszabb esetben még a közeli családtagok is csak hisztinek, nyavalygásnak vagy gyengeségnek könyvelik el a depressziós ember lelki fájdalmait, aki mindeközben egyre kilátástalanabbnak érzi helyzetét... Ennek is köze lehet ahhoz, hogy a depressziós betegek jelentős hányada nem megy orvoshoz vagy pszichológushoz panaszaival, mert nem is gondolják, hogy gyógyítható állapotról, illetve betegségről van szó. 

Rihmer Zoltán pszichiáter professzort, a Semmelweis Egyetem Klinikai és Kutatási Mentálhigiénés Osztályának tudományos igazgatóját keresem meg, hogy segítsen megérteni kicsit a depressziós emberek helyzetének nehézségeit. Ő rögtön a beszélgetésünk elején leszögezi, hogy a depresszió nem azonos a rosszkedvvel, szomorúsággal, hanem a hangulati élet tartós és negatív változását jelenti. Ilyenkor a beteg fizikai és szellemi teljesítménye romlik, fáradt és dekoncentrált lesz, reggel kialvatlannak érzi magát, étvágytalanná válik, fogyásnak indul (bár olykor a túlevés és a súlygyarapodás a jellemző), szótlanabb, szomorúbb lesz, szexuális teljesítménye és libidója csökken.

Sokukat állandó bizonytalanság, rosszkedv és életuntság gyötör, amiből egyedül nem lehet kimászni.

Kérdésemre, hogy mi a teendő, ha depressziógyanús emberrel találkozunk, a professzor elsőként emeli ki, hogy szembesíteni kell őket a fent említett tankönyvi tünetekkel, mert sokszor hárítanak és elmagyarázzák, hogy ők nem betegek, így nincs szükségük orvosra.

„Első lépés, hogy azonosítsuk a betegséget. Nyugodtan mondjuk el neki, hogy ezek a tünetek nem egészségesek, depresszióra, lelki betegégre utalnak, ami gyógyítható. Nagyon fontos hangsúlyozni ezen túlmenően, hogy ez nem elmebetegség, és nem ritka, mások is küzdenek ilyesmivel! A depresszió kedélybetegségnek számít, ma már a betegek 50%-a kezelés alatt áll. Második lépés, hogy orvoshoz kell menni. Az esetek döntő többségében gyógyszer és pszichoterápia is kell, de az ambuláns kezelést követően teljes gyógyulás várható.”

A professzor úr nyomatékosítja a tényt, miszerint a felnőtt lakosság 7-8%-a szenved depresszióban, majd kiemeli: világviszonylatban is híres depressziós volt Sir Winston Churchill, Hemingway vagy II. Erzsébet királynő, de, hogy ne menjünk messzebb, Kölcsey Ferenc és Széchenyi István is. „Meg aztán naponta 2-3 szereplővel találkozom a tévében, akit mi gyógyítottunk meg” – teszi hozzá.

„Kórházban csak azt tartják bent, aki már maga ellen fordult vagy fordulna, de az ilyen esetek is gyógyíthatóak. Rengetegen köszönték meg, hogy meggyógyítottuk őket, mert

a terápia után már nem érzik azt, hogy meg akarnak halni.

Nem érdemes félni a gyógyszerektől sem, ezeknek már nincsenek jelentős mellékhatásai, olyan előfordul, hogy valamelyik nem hat, akkor az orvos segítségével másikat állítanak be, de ez így van a vérnyomásra felírt gyógyszerekkel is.”

A depresszió bármely életkorban elindulhat, de leggyakrabban a fiatal felnőttkorban kezdődik és nőknél kétszer gyakoribb. Fokozott rizikót jelenthet a szülés utáni időszak és a változó kor is. Az ismétlődő depressziók sokszor szezonálisak vagy átmenetiek, ilyen például a téli depresszió vagy egy válás okozta érzelmi sokk, ilyenkor elég lehet egy időszakos terápia is.

Az orvosi segítségkérés azért is fontos, mert a kezeletlen depresszió veszélyes állapot, megnőhet az öngyilkosság rizikója, de gyakori a másodlagos alkoholizmus, illetve drogfüggőség vagy a tartós munkaképtelenség is. Ezek értelemszerűen egy idő után a család, a magánélet, a karrier széthullásához vezethetnek. A doktor hangsúlyozza: az öngyilkosság jellemzően nem az élet nehézségeire adott normális reakció, hanem a szellem gúzsba kötöttségének kifejeződése.

Ugyanakkor fontos leszögezni a szakértő szerint, hogy

„öngyilkos gének nincsenek, csak öngyilkosságra hajlamosítók.

A depresszió az esetek több mint 50 százalékában családi halmozódást mutat, a depressziós betegek vérrokonai között a depresszió kb. háromszor-négyszer gyakoribb, mint a népességben. Viszont a mediterrán táplálkozás, a sok zöldség, olajos magvak, olívaolaj és a rendszeres testmozgás 40 százalékkal kevesebb depressziós-, illetve szív- és érrendszeri megbetegedést eredményez a kutatások szerint” – teszi hozzá a doktor.

Jó hír tehát, hogy a tudatos életvezetés sokat segíthet az egyre gyakoribb depressziós tünetek elkerülésében. Az alapvetés viszont nem változik: ha érintettek vagyunk a depresszióban vagy a környezetünkben élők között van érintett személy, a legrosszabb, amit tehetünk az a visszahúzódás, bezárkózás, a szakembertől való távolmaradás.

Mert a depresszió nem ciki és nem is divatolás – egy betegség, amit lehet, és kell is kezelni.

(A cikkben szereplő adatokat Rihmer Zoltán tudományos előadásából idéztük.)

Ha úgy érzed, érintett vagy, és segítségre van szükséged, ezen az oldalon fontos információkat találsz.

Ajánljuk még:

„Anya, már megint sírsz!” – Egy olvasónk története a verbális bántalmazásról

Sokan hajlamosak a verbális bántalmazásra legyinteni, főleg, ha (még) nem történt fizikai tettlegesség. Pedig a fizikai és az érzelmi fájdalom egy utat jár be, az érzelmi agresszió (is) évtizedekig nyomot hagy bennünk, melyek feldolgozása hosszú és nehéz feladat. Ellenben nem reménytelen. Olvassátok el a kétgyerekes, 33 éves Melinda történetét.

 

„Maszkok mentén kettészakadt társadalomban élünk”
Az elmúlt időszakban kettészakadt a társadalom. Az egyik csoportba tartozók rendületlenül hordják a maszkjaikat, és egy lépést sem tennének kézfertőtlenítő nélkül, és vannak a másik oldalhoz tartozók, akik már el is felejtették, melyik táskájuk aljában találják a védőfelszerelésüket. Megosztó, hogy valóban szükséges-e még mindig viselni a kényelmetlen, ebben a hőségben szinte elviselhetetlen szájmaszkokat. Én határozottan állítom: igen, szükséges.

Zavaros kóla – Korlenyomat a '90-es évek kórházi vécéjéből
Gyerekként a részeg emberektől és F.-től féltem a legjobban. Nem értettem, miért viselkednek olyan furcsán azok a férfiak, akik a kocsmából térnek haza. Édesapámmal, aki a falu lelkésze volt, a tornácról láttuk, ahogyan esténként a „jó templomos embereknek” tartott atyánkfiai kegyelemre szorult állapotban botorkálnak haza.