Üres fészket – a gyerekek kirepültek, és a párjukhoz kötő egyetlen szál azzal elszakadt. De hogy történhet meg, mi történik az együtt töltött évtizedek alatt, hogy a közös gyerekek felnevelése mellett nem kötnek ezer szálból egymás szívére szalagot… vagy, ha mégis, akkor mitől bomlik szét az a szalag? Szálról, szálra hogy foszlik szét? Hogy lehet, hogy nem tűnik fel a folyamat?
Hogy lehet, hogy nem tűnik fel a hiány? Mikor kezdődik, ki kezdi el? Ki fordul el először a másiktól? Az esti csókot ki hagyja el? Ki felejt el ölelni? Ki hagyja ki a meleg vacsorát, kinek nem kell a másik érintése, hangja, ki némul el,
ki oltja le a fényt a kapcsolatban, igazából ki hagyja el a másikat….ki szalad el?
A környezet csak a kilépő felet, csak a válást látja (ha látja), de a kapcsolatot belülről nem: nem szembesül a belső ürességgel, vagy a kapcsolatot romboló, talán meg se fogalmazott feszültséggel. A válással szembesül a külvilág, és nem érti, mi történt.
Istenem, hallottad? Ők is válnak! Az nem lehet…. hiszen olyan szépen éltek…. biztos jött a harmadik. Megcsalták egymást?
Pedig nem biztos, hogy jött, nem biztos, hogy megcsalás. Csak az üresség. A néma ház, néma falak, üres konyha, terítetlen asztal, hideg, magányos vacsorák. Ki nem mondott szavak, elveszett szavak, a szív és a torok között megakadt, fuldokló szavak, meg közöny, elfordulás. Csók nélküli hetek, hónapok, évek. Hideg szív, hideg konyha, hideg ágy.
Az a ház, ahol nincs szerelmes hazavárás, oda hiába tér haza estéról-estére egyik, a másik, az nem hazaérkezés, az nem közös otthon. Csak egy lakás, amit (még) megosztanak a felek. Egy ideig, de a bátrabb, vagy keserűbb, a vállalkozó szelleműbb…. VALAMELYIK lépni fog.
Szembesül, szembesít, útnak indul, vagy elküldi a másikat. Mert megfagy, ha marad.
Előtte talán esélyt ad, tipródik, töpreng, kérdéseket tesz fel magának, a másiknak, kérlel, programot, új közös életet szervez, de süket, közönyös szívre talál. Nem vevő már az a másik, nem válaszol, meg se hallja, nem érzi a közeledés mögött a kétségbeesést és a menekülés előli menekülés riadalmát.
Néha már tényleg késő: elszakadt az egyetlen szál, talán még akkor, amikor gyerekekkel volt tele a ház, csak a gyerekzsivaj, a tennivalók, a feladatok elfedték a lassú szakadást.
De amikor már máshol csivitel a gyerek, nem kell kalapáló szívvel a kicsit hazavárni, miatta lesni a kaput, az órát…. amikor nem otthon csapkodja már az ajtót, nem forog miatta naphosszat a mosógép, nem otthon kér enni, nem hagy többé morzsát, akkor fáj igazán. Vagy hirtelen fájni kezd. A belső, vérfagyasztó csend. Hogy nincs már mit mondani. Vagy ha lenne, akkor arra nem kíváncsi igaz szívvel a másik, és nem is volt már kíváncsi rég, csak a közös gyerek, a közös feladat. És a megszokás.
Pedig nem kötelező, hogy így legyen. Vannak még csodák, szép példák, hosszú együtt létezés. Fényes, közös időslétbe érkezés másnál.
Csak nem aludhat ki a tűz, nem lehet hideg a csók, a konyha, az ágy. Ha hűlni kezd, érezzük meg a didergést. Legyen libabőr a szíven, hiányozzon az érintés.
Akarjuk a másik ölelését, ne csak a gyereket: ŐT is várjuk haza.
Tárt karokkal, forró szívvel, mint valaha. Díszítsük, töltsük fel élettel a közös otthont, nem a lakást: a TERET, amiben két szerető ember egymásra talál.
Legyenek közös programok, ne erre, ne arra menjen egyik meg a másik, egymás felé húzzon a szív. Ne legyen fontosabb a külvilág, fókuszáljon egymásra a szemünk.
Akarjunk még közös terveket, közös utazásokat, közös nyarakat, a karácsonyi dalokat, összefűzött ujjakat, csókokat, érintést, közös vacsorát, egymás melletti lusta ébredést. AKARJUK nagyon, tiszta erőből, meleg szívből a közös életet, és akkor lesz közös létezés. És megtelik hanggal, fénnyel, élettel a ház.
Vagy lecsap ránk a pánik, és jön a szaladás.
Ajánljuk még:
KIHÍVÁS ÉS LELKI GYAKORLAT IS A TÁVKAPCSOLAT – ÉS SAJNOS NEM MINDENKI ÁLLJA KI A PRÓBÁT
„A HŰTLENSÉG LASSAN ÖLŐ SAV” – LEHET ÚJRAKEZDENI MEGCSALÁS UTÁN?
VESZÉLYES-E A NETES FLÖRT, AVAGY MIT ÜZEN A MIKROMEGCSALÁS?
