Albérlet – azért a más házában lakás sose lesz otthonom

Albérletben élek, egy régi lakásban. Valamikor a nyolcvanas években épült, akkor nagyon menő lehetett, most reggelente felszisszenek, amikor a borostyánszínű erkélyüvegen át süt szemembe a nap. Fáj az a szín, sose fogok megbarátkozni vele.

Csontszínűre érett a valaha fehér, elemes konyhabútor, és ideköltözéskor cseréltük le a negyvenéves gáztűzhelyt, mert nem voltam hajlandó azon meggyújtani a lángot a fazék alatt. Nyikorog a régi parketta és a beépített szekrények szagát semmivel nem bírom eltüntetni. Áporodott, érett levegő szivárog ki akkor is, ha napokig tárva-nyitva hagyom, szellőztetem, szagosítókkal trükközök. Bevette oda magát az eltelt negyven év, más lakók életszaga, és nem tudom onnan kiköltöztetni sehogysem.

Itt élek, itt dolgozom, ide zárt be a Covid is hetekre, és elárulom, ha előtte nem is volt napirenden ez a kérdés, a koronavírus karanténba kényszerítő hatása most előtérbe húzta az otthon kérdését nálam és a párkapcsolatomban is. Nem nagyon kerülhetjük most már meg: valahogy lépni kell, igazi otthont kell teremteni, ami teljesen a miénk, nem csak tető a fejünk felett.

Egy biztos: nem itt fogunk megöregedni.

Az én olvasatomban az albérlet kényszer szülte megoldás, az otthon viszont egy élettel, emlékekkel, érvényes érzésekkel teli hely, és leginkább az enyém, vagy még jobb esetben, a miénk.

Szóval immár tíz éve albérletben lakom, és a minap vissza kellett térnem ahhoz a házhoz, a régihez. Itt neveltem fel a gyerekeimet, és ma már csak egy ház, de sokáig otthon volt. Magam hagytam el azt a házat, és igazából nem hiányzik. Nem térnék vissza már oda sehogy és semmiért, mégis felkavaró volt látni, ahogy a teraszon egy számomra idegen nő söprögetett. Pakolgatott, tett-vett otthonosan, üres befőttes üvegekkel teli ládát húzott a lépcsőre, verte a port. Bár idegenné vált azóta a hely, mégis

furcsa érzés volt látni valaki mást, aki éppen otthont akar teremteni az én régi érzéseimmel teleszőtt térben,

a rozzant tető alatt, a pergő vakolatú falak között. Felkavart ez a látogatás, és nem érzelmileg, a régi párkapcsolat okán, hanem mert, az a hely volt az első igazi otthonom a sok idegen helyen éjjelezés, intézeti lét és a nevelőszülők lakása után, melyekben hosszú évek után sem érezhettem otthon magam. Ez a ház volt az első, ami az enyém volt, ahol beszélni, járni, szeretni tanítottam a gyerekeimet.

Ez elgondolkodtatott, sok kérdést tettem fel magamnak. Tudni szerettem volna, igazából, hol van az otthonunk. Mitől válik otthonná a ház, a lakás? Lehet, ha egy hitelesítő faktor hiányzik, akkor hiába szép vagy csúnya, a miénk vagy másé, de sose lesz igazi? Sose lesz otthon?

Mert úgy idegen ez a lakás, az albérletünk, ahogy van, cserébe egy szöget se üthetek be előzetes engedélyeztetés nélkül a falba, és ez (is) megakadályoz benne, hogy szívem és ízlésem szerint szeretgessem széppé. Nincs kedvem hozzá. Nincs lendület bennem. Nincs erőm megkeresni a színeket és a szép tárgyakat a térben. Nekem ez a lakás bútorozottan is üres. Napfényes, mégis csupa árnyék, éles sarkok, nyomasztó plafon.

Hát csak lakok itt, lakunk benne, és az egyetlen otthonos dolog a térben: az ölelésünk.

Hogy ide térünk minden este haza, ennek a lakásnak a kilincsét nyomjuk le mindketten, itt várjuk egymást, hosszú motoros túráinkra innen indulunk, ide érkezünk. De nem a lakás ajtajában dobban meg a szívem hazaérkezéskor, hanem a város határát jelző táblánál. Mert ugyan a lakás nem az otthonom, de Siófok, a város annál inkább. Már harmincöt éve.

Lehet nekem ellentmondani, de én nem hiszek a ma egyre divatosabb áramlatnak, nem hiszem el, hogy az a jó az embernek, ha vándorol, ha pár évet itt, aztán pár évet ott él, itt is bérel, ott is lakik, húzza-vonja a munka városról-városra, országról-országra. Nem ilyennek vagyunk mi emberek teremtve.

Az embernek – különösen, ha családban gondolkodik – gyökerek kellenek, tápláló hagyományok, ismerős utcák és házak. Gyerekkori képek, otthoni fények, szagok és színek, virágzó bokrok és diófa, amit még a nagypapa ültetett. Otthon kell, ahol egy tető alatt lehet felnőni, ahova haza lehet térni. És otthont kell teremteni, hogy majd a mieinknek legyen hova hazatérni, akkor is ha nekünk ez gyerekkorunkban nem adatott meg, ők elmondhassák: 

Nézd, ez a mi kertünk, ez volt a szobám, ez az ágyam, itt fésültem a babám haját, itt tologattam a matchboxaimat.

Így, birtokos raggal. Akkor is, ha felnőttként már kicsinek látja a szemünk azt a házat, még apróbbnak a szobát és már a diófa is kidőlni készül.

Nekem otthon kell, nem lakhatás. Akkor is, ha forró szívvel egymást vigasztaljuk azzal: nekem ott van az otthonom, ahol te vagy…. mert ez igaz, de nekem érzelmi szükséglet az is, hogy engedélyeztetés nélkül verhessem be a szöget, ami a közös fotót tartja évtizedekig, ugyanabban a házban, ugyanazon a falon.

Tudom, rajtam kívül, másnak is kényszer az albérlet, nem trend, nem saját döntés, de ha mégis az, ha úgy hiszi is valaki, hogy lehet gyökerek és igazi otthon nélkül elégedetten és biztonságban egy teljes életet leélni, az vagy nagyon szerencsés, vagy téved. És a késő bánat húzza majd haza. Akár a szülői házba, akár a valahova, ahol szabadon ütheti a szöget, talán az utolsó pillanatban maga emelte, vakolta falba.

 Ajánljuk még: