„Van olyan gyermekotthon, ahová soha nem leszek képes visszamenni” – Interjú Gui Angélával

Hős

„Van olyan gyermekotthon, ahová soha nem leszek képes visszamenni” – Interjú Gui Angélával

„Én is nehéz batyukat cipelek, családi tragédiákat, de nekem a segítés a feldolgozásban segít, erőt ad és feltölt örömmel” – vallja Gui Angéla, aki a romániai Nagykárolyban élt 26 éves koráig, megtapasztalta a határon túli magyarság nehézségeit, majd egész életét a segítségnyújtásra áldozta. Fiatalon elköltözött szülőföldjétől, miután a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen találkozott leendő férjével Londonban és Brüsszelben is laktak, azonban évek óta Magyarországon élnek, itt nevelik nagylányaikat. Angéla a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet kommunikációért és civil külkapcsolatokért felelős igazgatója, emellett karitatív nagykövet, sokak példaképe: tinédzser fizimiskája és megállíthatatlan lendülete miatt nehéz elhinni, hogy a napokban töltötte be 46. életévét. Nem a halhatatlanságról, de valami hasonlóról beszélgettem vele: a segítségnyújtás öröméről és fontosságáról.

 

Már gyerekkorodban is megnyilvánult a rád jellemző intenzív segíteni vágyás?

A családból hoztam magammal a segítés természetességét, nem tudom elmondani mikor kezdődött, mert mindig egy magától érthető dolog volt. De valószínűleg a kisebbségi létben is benne gyökerezik, mert Ceaușescu Romániájában voltak nehéz időszakaink. A kisebbségi elnyomás mellett volt, amikor volt pénzünk, de nem lehetett mit venni, volt, amikor nem volt pénzünk, de lehetett volna mit venni és volt olyan is, amikor a kettő találkozott. Az viszont sosem volt kérdés, hogyha három tojásunk van otthon, akkor édesanyám abból bundáskenyeret csinált a barátaimnak is. És az sem, hogy akkor tudunk megmaradni magyarnak, ha összetartunk.

18 éves voltam, amikor az első árva gyereket hazavittem hozzánk a nagykárolyi gyermekotthonból vasárnaponként ebédre, de volt olyan is, hogy nőnapon beköltöztem a nagykárolyi pszichiátriai intézetbe, riportot írtam a női betegekről. Nem csak felszínre voltam kíváncsi, hanem arra is, miként bánnak velük,

segíti szerettem volna rajtuk, ahhoz pedig meg kellett tapasztalnom milyen nekik ott ágyhoz kötve lenni...

És mit tapasztaltál?

Talán akkor, ott éreztem először, hogy ha segítő szándékkal vagyunk kíváncsiak az elesett, rászoruló emberekre, akkor megnyílnak. Mert minden hajléktalannak, árvának, elmebetegnek múltja van, amit cipel magával. A múltjukat nem tudom megváltoztatni, de itt és most, a jelenben talán tudok segíteni. Lehet, hogy „csak” annyival, hogy meghallgatom, érdekel az élete, a gondolatai, az érzései.

 
Gui Angéla

Milyen a jó segítségnyújtás szerinted?

Én hiszek abban, hogy az emberek jók, és úgy általánosságban szeretnének segítő kezet nyújtani. Ez egy jó kiindulópont, csak nem szabad itt megrekedni: az lenne a jó, ha minden ember közvetlen környezetében volna egy-két rászoruló, akinek a sorsát nyomon követi, akiket ismer, és akik számíthatnak rá. Mert

a legnagyobb emberi nagyság, ha észrevesszük, hogy rajtunk kívül mások is élnek a világon.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, akinek nincs semmije, az is adhat, abból, ami a legdrágább, mert véges: a saját szabadidejéből. Anyaként a legtöbb, amit tehetek, hogy így nevelem a gyerekeimet. Párhuzamosan azt is érzem, hogy akik nem találják meg a segítségnyújtás módját, azok sem rossz emberek, csak nem tudják, hogy kell jól segíteni. Ezért mondom mindig, hogy a karácsony előtti időszak egy rémálom, olyankor mindenki jót akar tenni, utal egy összeget vagy összeválogatja a kinőtt ruhákat. Ilyenkor én azt érzem, hogy búcsúcédulákat osztok a megtisztulásért. Nem könnyű jól segíteni, így összességében nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy rám talált, és én megtaláltam a segítés útját, módját.

 
Gui Angéla

Vannak helyzetek, amikor olyan dolgokat tapasztalsz, amihez nem érzed elég erősnek magad?

Gyermekotthonokba járni nem wellness-hétvége. Nekem is nagyon

hosszú folyamat volt eljutnom odáig, hogy úgy tudjak segíteni, hogy közben ne haljak én is bele.

Van olyan gyermekotthon, ahová soha nem leszek képes visszamenni. Biztosan sokan úgy vannak vele, hogy a saját terheik mellé nem képesek másokét felvenni. Én is nehéz „batyukat” cipelek, családi tragédiákat, de nekem a segítés a feldolgozásban segít, erőt ad és feltölt örömmel.

Sokat szoktál futni. A futás és a lelki feldolgozások között van-e valamilyen párhuzam?

39 évesen kezdtem el sportolni, futni, és tudom magamról, hogy mentálisan nagyon erős vagyok, a kitűzött célt általában elérem, nem adom fel, akármilyen nehéz is. Futás közben érzem azt, hogy a legközelebb vagyok magamhoz és ahhoz, aki teremtett. Aki hosszútávot fut, az tudja, hogy különös gondolatok jönnek ilyenkor, más perspektívába kerülnek a dolgok.

Ki tudsz emelni egy legemlékezetesebb és egy legszomorúbb karitatív pillanatot?

Nehéz kérdés, mert tulajdonképpen csak ilyen pillanatok átmenet nélküli váltakozásából áll az önkéntes munkám, és a „lélekben” örökbe fogadott gyermekeimtől ajándékba kapott titkokat megőrzöm, ahogy ígértem nekik. Talán az egyik legmélyebb pillanat, amit elmondhatok, az volt, amikor a kárpátaljai gyermekotthon ötéves kislánya játék közben minden előzmény nélkül azt kérdezte tőlem: „Te miért születtél meg?” Ez egyben volt a legfelemelőbb és a legszomorúbb pillanat. Csodás volt, hiszen ott voltam neki, és volt kinek feltennie ezt a kérdés. Lélekszaggató volt, hiszen, ha egy ötéves gyermek ilyet kérdez, akkor annak megvannak az okai. Mindenesetre örülök, hogy megszületett és „lélekben” örökbe fogadhattam.

 
 Gui Angéla

Milyen szerepe van az életedben a pénznek?

Gui Angélaként a pénz sosem volt fontos az életemben, mert mindenféle időszakot megéltem már. Boldogító jelentése az életemben egész biztosan nincs, az egészségnek annál inkább. Viszont az Egy vérből vagyunk Alapítvány elnökeként nagyon is fontos a pénz, mert olyan dolgokat lehet vele megvalósítani, mint például egy 9 millió forintos kazán, ami nélkül télen fáztak voltak a nagydobronyi gyermekotthon lakói. Ilyenkor fontos szempont, hogy jól segítsek másokon és az alapítványnak átutalt pénzt lelkiismeretesen, a legjobb módon használjam fel.

Mik a tervek nyárra?

Két dolog is folyamatban van: az egyik a májusi jótékonykodási futás, ami őszre tolódott. A Nemzeti Összefogás éve van és

én, aki 6 km-re a magyar határtól nőttem fel, azt mondom, hogy felejtsük el a múlt feletti szomorkodást,

és állandó siránkozás helyett inkább váljunk aktív segítővé, legyen a sport, a mozgás öröme az, ami összeköt minket, jótékonykodjunk, adjunk vért és hívjuk fel a figyelmet a határon túli magyarokkal való összetartozásra. Az „Egy vérből vagyunk” jótékonysági futóesemény 2020-ban a történelmi Magyarország középpontjáról, Szarvasról rajtol szeptember 6-án, onnan fut el Budapestig, majd Kecskemétet és Szegedet érintve 2020. szeptember 11-én, pénteken ér célba a vajdasági Muzslyán található Emmausz fiúkollégiumban, ahová az összes elcsatolt területről érkező gyermekekkel együtt futunk be. Reményeim szerint ott lesznek a kárpátaljai nagydobronyi gyermekotthon lakói, a nagykaposi gyermekek, csángó magyar gyermekek és a horvátországi magyarok is. Igazi kárpát-medencei gyermektalálkozó lesz a célba érkezésünk! Szeretnék ugyanakkor sportnapokat szervezni két kárpátaljai gyermekotthon lakói számára is, élményt vinnénk a nagydobronyi és a ráti gyermekeknek, akik számára most is sporteszközöket gyűjtünk. A nyári szabadságomból így két hét lesz, ami tényleges pihenés, a többit önkéntes munkával töltöm... És ez így van jól, nekem ez így egész. Mert segítőnek lenni a legjobb a világon!

(Fotók: Gui Angéla)

Ajánljuk még:

„SZERETŐ PÓTNAGYIT KERESÜNK!” – A KÖLCSÖNZÖTT ROKONSÁG INTÉZMÉNYÉRŐL
„NEM VAGYOK LEG…SEMMIBEN. ÉS NEM SZÁLLOK VERSENYBE AZÉRT, HOGY AZ LEGYEK.”
LEGYEN JÚLIUSBAN IS KARÁCSONY!