„Élő adásban vetéltem el” – Interjú az úttörő magyar tévéssel

Balogh Mari csepeli munkáscsalád gyermekeként nevelkedett, szülei válása után azonban édesanyjával Pécsre került. Tanult, orvosnak készült, ám nehéz anyagi körülményeik miatt a gimnázium harmadik osztályát taposva már munkát is vállalt, a pécsi rádiónál kezdett gyakornokoskodni, ahol, miután leérettségizett, állásba is vették. Ide látogatott az a pesti fejes, aki egy félmondattal megpecsételte Mari sorsát. Azt mondta, pont ilyen lányokra lenne szüksége a fővárosban induló tévénél.

A fiatal lány fellelkesült, és jött – csak a fogadtatás maradt el. A főnök nem gondolta, hogy szaván fogják majd, így mikor újra találkoztak, nem tartott igényt Mari munkájára. Nehéz idők következtek a lány számára, pénz és munka nélkül teltek napjai, míg egy újabb véletlen tovább nem segítette: az újságíró-szövetség klubjában elcsípte néhány karakán mondatát az akkoriban igen befolyásos Bányász Rezső, majd másnap felvetette a lányt.

Így kezdődött a magyar tévé első női riporterének fővárosi karrierje, ami aztán négy évtizeden át alakult, bontakozott.

Mari ma a nyilvánosság elől visszavonultan él a székesfehérvári Viktória Rehabilitációs Központban, itt látogattuk meg. Most is csak egy jó ügyért, mások segítéséért vállalta, hogy egy újságíróval beszélgessen életéről, emberpróbáló nehézségeiről. Bulvár- és sallangmentesen. A tényekről, a tiszta érzelmekről – ahogy tőle megszokhattuk.

„Hetedik éve élünk itt Andrissal, és Fehérvár csodálatos a számunkra. Lenyűgöző, tényleg, egészen döbbenetes, mennyivel kedvesebbek itt az emberek, mint Pesten, sokkal jobban figyelnek egymásra” – kezdi Mari, gyorsan hozzátéve: „egyetlen gondunk, hogy az Andrishoz hasonló fiataloknak nincs lehetőségük dolgozni”. Ugyanis András, Mari unokaöccse, akit egyedül nevelt, és akitől most is csupán egy szint választja el az otthonban, mozgáskorlátozott ember.

„Mi ketten voltunk, mindig”

Harmincnégy éve került hozzá az akkor négyéves kisfiú. „Ekkortól kezdve frissen vasalt blúzban sosem ültem kamera elé, mert 15 éves koráig ölbe cipeltem mindenhová” – emlékszik vissza a „nem könnyű, de megoldható” időkre Mari. Beszélgetésünk során András is a szobában figyel, néhol közbeszúr egy-egy mondatot, gondolatot. „Én Marikának köszönhetek mindent” – jegyzi meg.

„Mi ketten voltunk, mindig. Az én párkapcsolatos életem 34 éve véget ért, akkor volt egy társam, aki feltette a kérdést, hogy Andrist vagy őt választom. Egyértelmű volt. Nem tudom elítélni őt, nem várhatjuk valakitől, hogy felvállaljon egy számára idegen mozgássérült embert és az ezzel járó minden nehézséget. Kimondom: ez tényleg egy életre szóló teher. Viszont ha elvállalja az ember, olyan elkötelezettség és felelősség, amit teljes szívvel, teljes lélekkel kell csinálni.

Egy ilyen helyzetben már nem én vagyok a fontos és nem is más, mindig csak az az egy ember, akit felvállaltunk”

– mondja Mari, akinek élete egycsapásra változott meg, mikor ezt a döntést meghozta. „24 órás szolgálat kezdődött a hét minden napján, és örökös félelem, rohanás és izgalom, hogy mi lesz, ha valamit nem sikerül elrendeznem, és egyedül kell őt hagynom.”

András sok fejlesztésnek hála eljutott odáig, hogy megtanult beszélni, és egyik kezét mozgatni is tudja, így egy joystickes kerekesszékben önállóan képes közlekedni. Budapesten napi négy órás munkája is volt már – ez az, ami Fehérvárról annyira hiányzik. „Ha Andrisnak lenne munkája, és elő tudná teremteni a pénzt, amire szüksége van, nyugodtan halhatnék meg.”

„Mi lesz, ha nem leszek?”

„A 74. életévemben el kellett azon gondolkodnom, mi lesz vele, ha én nem vagyok” – vallja Mari, akit nyolc évvel ezelőtt tüdőrákkal diagnosztizáltak. Kemoterápiát nem szeretett volna, nyugalmat afelől, hogy halála után is jó sorsa lesz Andrisnak, annál inkább. Megoldásként bentlakásos otthonokat kezdtek közösen keresni, ekkor találkoztak a Viktória otthonnal.

„A fél országot bejártuk, rengeteg szörnyű épületben voltunk, ami pedig elfogadható lett volna, ott igen hosszú várólista volt. Nehezen találtunk végül erre, és egészen biztos vagyok benne, hogy

nincs még egy olyan intézmény ma Magyarországon, mint amiben élünk,

és ami az András korabeli embereknek jó lenne. Elhiheti bárki, mert végigjártuk mindet” – teszi hozzá Mari.

Kiválasztották hát a Viktóriát, felszámolták budapesti életüket, életjáradékért cserébe eladták lakásukat, majd Székesfehérvárra költöztek. Itt Mari gerincbántalmai egyre romlottak, csípőprotézisre szorult – amit a tumor miatt nem kapott meg. Ahogy ő mondja: „a krematórium részére nem csináltattam protézist”, emiatt viszont kerekesszékbe került. Rá néhány hónapra aztán kiderült: nincsen, vélhetőleg nem is volt tüdőrákja. Eddigre azonban felszámolta budapesti életét és elesett a járásképességét megmentő műtéttől.

Régi szép (?) idők

„Eleinte borzasztó nehéz volt itt, kevés volt az éjszaka, hogy kibőgjem magam, de megszoktuk, megszerettük az itteni életet” – mondja Mari, Andris pedig egyetértően bólogat. És bár győzködnek, hogy Fehérvár mennyire jó hely számukra, azért egyikőjük sem tagadja: Budapest a maga zavaros forgatagával nagyon hiányzik nekik.  „Ha a tévében meglátok egy pesti képet, elfordulok, és elkezdek bőgni. Minden hiányzik Budapestről, maga a város. Ha a Szabadság térről hallok, nekem annyi. Bárhogyan is vesszük, akármilyen kedves és szép Fehérvár, nehéz volt megszokni” – teszi hozzá. Mindez persze érthető: semmilyen karriert nem könnyű elengedni, de egy tévés legendaként visszavonulni fokozottan nehéz lehet. „Negyven évig csináltam, nincsen már szívfájdalmam emiatt. Mindenben kipróbáltam magam, amiben akartam, és nagyon szép emlékeim vannak” – magyarázza Mari, aki igen fiatalon került Budapestre.

 

Akkoriban egy albérletben élt, és arra sem volt pénze, hogy villamosra szálljon: gyalog ment a tévébe, kezében az adásban viselt ruhájával. „Nem volt egy forintom, hogy villamosra szálljak. Még senki nem fizetett a munkámért, csak ott akartam lenni, dolgozni akartam. Adás előtt akkoriban Ivanicza Gyuri bácsi sminkmester készítette a sminkünket, aki miután kifestett, kért egy forintot. Nem számítottam rá, egy vasam sem volt, sírva fakadtam, potyogtak a könnyeim, folyt a smink, Gyuri bácsi pedig letérdelt elém, úgy könyörgött, hogy hagyjam abba, mert tönkreteszem a munkáját. Sosem felejtem el.”

Miközben Mari szakmai életéről mesél, vonásai megváltoznak, ellágyulnak; egészen más arcát mutatja, mint eddig.

Mint megtudom, csepeli lányként mindig is az ismerős közegében érezte magát a legjobban, az átlagos emberekkel szeretett beszélgetni leginkább, a hétköznapokról szeretett anyagot készíteni. „Imádtam a kohóban vagy a dunaújvárosi acélöntödében lenni. Innen valók a legkedvesebb emlékeim is” – mondja, majd unszolás nélkül, mosolyogva idézi fel: – „egyszer az utóbbiban vezettem élő adást, mikor azt vettem észre, hogy a beszélgetőpartnerem, aki addig tökéletesen beszélt, egyszer csak dadogni kezdett. Elvették rólunk a képet, a következő helyszínre kapcsoltak, és a főmérnök, akivel beszéltem, arrébb rántott. Kiderült, hogy valami meghibásodott, és néhány percen múlott, hogy nem zúdult ránk a forró acél. De olyan is volt, hogy a Magyar Kábel Művekből adtunk élő helyszíni adást, abból az apropóból, hogy elkezdték gyártani az Erzsébet híd kábeleit. Élő adásban kezdett el olvadni a kábelsodró hőjétől a műanyag cipőm talpa, rémesen büdös volt. Egyébként, a híd kábeléből mai napig őrzök egy darabot.”

A veszélyek mellett magánéleti tragédiák is kísérték.

„Megyeri Karcsi műsorába kellett beugranom valamiért, egy negyvenperces élő műsort vezetni. Emlékszem, a főnököm a terem sarkából figyelte az élő helyszíni közvetítést – ez még az az időszak volt a tévézésben, mikor a kollégák igazán figyeltek egymásra, izgultunk a másik műsoráért. Egyszer csak éreztem, hogy folyik a lábamon valami. A főnököm elsápadt, és egy pillanatra levették rólam a kamerát. Annyit mondtam, hogy „férj, vatta, autó”, és folytattam a műsort, úgy, hogy már csak a felső testemet mutatták, ugyanis az élő adás utolsó öt percében vetéltem el”– mondja Mari, akinek sosem született aztán gyermeke, bármennyire is szerette volna.

„Egészen más idők voltak azok a televíziózásban. Nem mondom, hogy jobbak, de teljesen másmilyenek. Az, amit mi csináltunk, mára megszűnt. Sajnálom a televíziónak azt a részét, ami az embereket szolgálta. Hiszem, hogy segíteni tudtam másoknak a munkámmal. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy meghallgattam őket, figyeltem rájuk, és rajtam keresztül mások is” – teszi hozzá. „A műsorok előkészítése, elkészítése is más volt, több időt szántunk egy-egy anyag előkészítésére, feldolgozására. Persze más különbségek is voltak, nem volt például légkondi sem, a híradós férfiak ingben, nagykendőben, zakóban ültek, már ameddig látszottak a kamerában, alatta meg sortban, a lábukat egy lavór vízbe lógatva.”

Pofonok sorozata

Egyes jelenségek viszont már évtizedekkel ezelőtt jelen voltak, ahogyan Mari meséli, „mindig is voltak és lesznek is”. Ilyen például a hatalommal való visszaélés egy-egy munkahelyen, és mindez Marit sem kerülte el. „Az első élő adásomra mentem, a folyosón sétáltam a szereplőruhámmal a kezemben.

Jött szembe egy férfi, és ahogy elmentünk egymás mellett, rávert a fenekemre. Én utánafordultam, és pofon vágtam.

Nem nagyon törődtem ezzel, lement az adás, aztán mindenki kérdezgetett, hogy néztem ki. Kiderült, hogy a rendezőt vágtam pofon.”

Akár a szakmai, akár a magánéletet nézzük, Balogh Marinak nem adatott könnyű sors. Mégsem egy megkeseredett, kiábrándult nővel beszélgettünk. Az évek során rápakolt nehéz terhek alól, pláne kis idő elteltével újra és újra kikacsint Baloghmari, az ország Baloghmarija, aki most is másokért él, segíteni szeretne.

Most épp azzal, hogy a Viktória Rehabilitációs Központ mellé áll, számukra kér támogatást. Ha valakitől, tőle hitelesen hangzik: „egyedülálló hely ez, ami minden segítséget megérdemel, mert annak a húsz embernek, aki kényszerűségből el kellett hagyja az otthonát, képes és akar valódi otthont biztosítani”.

***

Takács Ildikó, a központ vezetője szerint a Viktória Központ jelenleg négymillió forint mínuszban van – ha ezt sikerülne pótolniuk, egyenesbe jönnének, hogy az új vezetés valóban új életet hozhasson a házba. És bár négymillió forint tagadhatatlanul sok pénz, a közelmúltban számos példát láthattunk, hogy egy közösség előteremt ennél jóval nagyobb tételeket is.

Négymilló forint,

ha százan fogunk össze, fejenként 40 000 forint költséget jelent,

ha ezren fogunk össze, fejenként 4 000 forinttal kell beszállnunk,

míg ha tízezren összefognánk, fejenként 400 forinttal segíthetnénk, hogy egyenesbe jöjjön a Viktória.

Döntse el ki-ki maga, mennyivel szeretne, mennyivel tud hozzájárulni az otthon fennmaradásához. Mindenkinek ugyanúgy végtelen hála és köszönet jár érte.

A Mozgássérültek Fejér Megyei Egyesülete az 1%-os felajánlásokat a mozgássérült emberek és a Viktória Központ támogatására fordítja. Az egyesület adószáma: 19826840-1-07. Közvetlenül a Viktória Alapítvány adószáma: 19097099-1-07

Amennyiben a Mozgássérültek Fejér Megyei Egyesületének utalnátok, a 11736116-20027801 bankszámlaszámra küldhettek adományokat. Ez esetben megjegyzésbe írjátok meg, hogy a Viktória Központ javára külditek az adott összeget.

Nyitókép: Fehér Gábor