Ha valaki azt gondolja, e mögött bátortalanság húzódik vagy a másokkal való megmérettetés esetleges kudarcaitól való félelem, hogy a kudarckerülés motiválna, az téved. Értek úgy is sikerek, és kudarcok, hogy ringbe se szálltam. Voltak, akik le akartak, le is tudtak győzni számos területen – köszönöm nekik a tanítást –, a saját sikereimet pedig nem díjakban mérem. Nem is pénzben, nem dicsőségben, nem hatalomban és nem birtoklásban.
Pedig egész életünk alapja a verseny.
Amikor egy szívemhez közel álló (a versenyt elfogadó és azokban jól teljesítő) emberrel beszélgettem erről, kértem, hogy mondjon három olyan érvet, ami a verseny mellett szól. Azonnal az evolúciót rántotta elő a tarsolyából, illetve a megtermékenyítés csodáját, amely folyamat során tudjuk, életre-halálra szóló küzdelem zajlik. A legfürgébbé, a legficánkolóbbé a jutalom: a megtermékenyítés lehetősége. A biológia így próbálja bebiztosítani, hogy valóban a legrátermettebb kapjon lehetőséget az életre, tehát – mutatott rá – a puszta létezésem a bizonyíték arra, hogy a versenyre szükség van. Ez a logika valóban cáfolhatatlan. Így kezdődik az élet. Ez is igaz.
De mi a bizonyítéka annak, hogy a megtermékenyülés pillanatától életünk végéig versenyben kell maradnunk?
Miért kellene mások legyőzésére fókuszálnunk? Miért kell folyton és végletesen azt hangsúlyoznunk, amiben ügyesebbek, jobbak, erősebbek, gyorsabbak, magabiztosabbak vagyunk? A versenyre létjogosult sporton kívül miért érezzük el nem kerülhető kihívásnak a versenyt? És leginkább azokra a versenyekre gondolok, amely mögött nincs szép érzelem, amely építés helyett rombolja az emberi kapcsolatokat.
Mert mégis miért fontos, hogy kinek nagyobb a bicepsze, karcsúbb a dereka, ki adott le több kilót, kinek tömöttebb a haja, kinek nagyobb a háza, autója, menőbb a szerelése, márkásabb az órája, táskája, cipője?
Én egyre inkább az együttműködésre fókuszálok, amely empátiát, mások felé fordulást, mások igényeinek felismerését is jelenti, és ami magas fokú érzelmi intelligenciát igényel. Az EQ-ról egyre többet hallunk, de a mindennapjainkba lassan szövi be magát. Az intézményes nevelésbe pedig alig kerül képbe, nem mérik igazán. A versenyeztethető, a mérhető teljesítményre igen,
de a gyengéd, a másokat megtartó vagy emelő emberi magatartásra nem adnak érdemjegyet.
Nem is kell, nincs is ezzel baj, hiszen az érzelmi intelligencia nem versenykompatibilis, sőt. Az EQ fejlesztése pedig első körben úgyis a család feladata. Otthon zajlik stabilan és folytonosan a képzés, melynek eszköze a szülői reakciók, a verbális és nonverbális kommunikáció A szeretettel teli figyelem, a gondoskodás a talaja. Az érintés. A simogatás, a mosolyok, amiket úgy nyel magába a gyerek, mint napfényt a növények. Éltető energiája lesz.
Pont úgy fog bánni majd másokkal, ahogy a szülei vele, és ahogy a szülei bánnak másokkal. Ha van a nevelésben terület, ahol nem elég a szó, ahol a hitelesség elengedhetetlen, az éppen ez: az EQ fejlesztése. Ahol nem lehet mellébeszélni, másokra mutogatni, később bepótolni. Ahol minden percben vizsgázik (és mintát ad) a szülő, de nem versenyez, mert nincs kivel és nincs miért. A ki ad puhább puszit kérdés értelmetlen a családban. Nincs puszi-verseny, szeretet-bank, simogatás-oklevél. Mégis,
minden hangsúly számít, minden pillantás számít, minden arckifejezés bevésődik a nevelés során.
A kézmozdulat, ahogy aprót ad a felnőtt egy koldusnak, mert számít. Nevel azzal,hogy ad-e, hogy mikor ad, és azzal, is hogyan ad: odafordul vagy odavet?
Minden mozzanat számít, mert a gyerek figyel, és ha addig jól csináltuk, akkor észreveszi azt is, ha hibázunk, és számon kér. Így pontosít maga felé, és így tart tükröt a szülőnek.
Én ismerem ennek súlyát. Egy emlékezetes római út után még inkább, ahol az akkor ötéves kislányom volt szemtanúja annak, ahogy egy idős néni koldult, akinek a markába aprót szórtam, és mentem tovább. Húztam magam után a gyereket is, aki megtorpant és pityeregni kezdett. Mert nem néztem a néni arcába, nem néztem a néni szemébe, és akkor hiába adtam pénzt – magyarázta. Nem láttam meg, hogy pont olyan kék a szeme a néninek, mint az ő dédmamájának. Mert az ötéves lelkével ráérzett, hogy abban a helyzetben siettem, kapkodtam, nem figyeltem oda. Hideg maradtam, nem kapcsoltam össze a szeretetet az adással. Pedig jól adni, csak így lehet.
Akkor nem sebezzük meg azt, aki kérni kényszerül, ha az adás mögött igazi együttérzés van.
Mert akkor az adás valóban annak szól, akivel kapcsolatba kerültünk, nem mások szemének, nem egy jóleső érzés miatt, ilyenkor nem jótékonykodás, vagy számítás a jócselekedet, hanem szívből induló igazi adás. Megfogalmazni még nem tudta, de megérezte annak a történésnek a hiteltelenségét, és erős tükröt tartott elém. Engem nevelt. EQ-t fejlesztett.
Én miatta is, azóta még jobban figyelek azokra, akikhez közel kerülök, akár egy pillanatra csupán. Mert tapasztalatom szerint ez a hozzáállás segíti a versenymentes, békés összekapcsolódást más emberekkel. Nem én vagyok a legjobb, a leggyorsabb. Nem vagyok leg…. semmiben. És nem szállok versenybe azért, hogy az legyek. De máig tükröt tartok, és a másik ember szemébe nézek, ha kapok, ha adok.
Ajánljuk még:
„EGY NŐ LEGYEN ANYA, DE AZÉRT ANNYIRA MÉGSE” – MEGOSZTÓ GONDOLATOK AZ ANYASÁGRÓL
5 HIBA, AMI MEGKESERÍTI A FELNŐTT SZÜLŐ-GYERMEK VISZONYT
AZ INFORMÁCIÓ ÁTJÖN, DE A TUDÁS NEM – EGY HÁROMGYEREKES ANYUKA TAPASZTALATAI AZ ONLINE OKTATÁSSAL
