Az információ átjön, de a tudás nem – egy háromgyerekes anyuka tapasztalatai az online oktatással

Család

Az információ átjön, de a tudás nem – egy háromgyerekes anyuka tapasztalatai az online oktatással

A háromgyerekes család egy főváros melletti kistelepülésen él, mindhárom gyerek alsó tagozatos iskolás, kislány. A szülők számára fontos a gyerekek tanulmányi előmenetele, fontos az is, hogy jó nevű, megfelelő környezetet biztosító középiskolába jussanak majd be. Ennek lehetőségét e pillanatban nem látják világosan. Napi szintű a küzdelem az online oktatás frontján, a házi karanténban. Egy anyuka beszámolója.

Nem akarok túlozni, de démoni a légkör, már ami az oktatást illeti. Néhány héttel ezelőttig az egyik legfontosabb nevelési célunk az volt, hogy a lányok a lehető legkevesebb időt töltsék számítógép előtt, próbáltuk őket megóvni a túlzott mobilhasználattól, a technikai kütyük bűvöletétől. Gazdag könyvtárunk van, az olvasás szeretetét igyekeztünk átadni nekik, és ebben a törekvésben a karantén előtti időszakban úgy tűnt, sikerrel jártunk.

Ma úgy néz ki a lakásunk, mint egy szoftverfejlesztő iroda

Mindenki előtt laptop, számítógép, még az én telefonom is a tanulást szolgálja, és érzésem szerint ez is kevés. Ám azt is érzem, hogy nem csak a technikai eszközök meglétén múlik ennek az új, váratlan tanítási formának a sikere vagy a kudarca: hirtelen olyan magasfokú informatikai tudásra lenne szükség, amelyekkel a gyerekeink (éppen a mi, eredeti döntésünk miatt), nem rendelkeznek. Az első naptól kezdve készség szinten kellene ismerni, kezelni a különféle online oktatási frontokat. Letölteni, kitölteni, megoldani, visszaküldeni. Olyan kifejezések, módszerek és elvárások kerültek be a családi otthon falai közé, amelyek egy része idegen számunkra, és amelyeknek a legjobb szándékunk ellenére se tudunk maradéktalanul megfelelni.

Pedig mi tudunk és akarunk segíteni ebben a lehetetlen helyzetben a gyerekeknek, és igyekszünk partnerként viselkedni a pedagógusok irányába is. Mégis kevés. Napi szinten futunk bele olyan szituációkba, amikor én már azt hiszem, mindent megtettünk és jól csináltuk, és a gyerekek megoldották a feladatot,

de ez mégis kevés, nem úgy kellett volna, és jön a kritika, a számonkérés, sőt a pedagógusok egy részétől a fenyegetés is.

Én nem értem, tényleg nem értem, mi zajlik itt. Mert amit ez alatt a pár hét alatt tapasztalatként leszűrtem, az, hogy az információ átjön, de a tudás nem. Cserébe olyan szintű visszacsatolást kérnek tőlünk, olyan minőségi munkát, olyan mély tudást a gyerekektől, amelyeket fennálló körülmények között nem lehet maradéktalanul teljesíteni. Folytonos kudarcot élünk át – családilag.

Példák tucatját sorolhatnám napestig, apró elkedvetlenítő történeteket mesélhetnék. Mert volt olyan, hogy egy feladat során bele kellett volna ÉLNIE magát egy bizonyos helyzetbe a gyereknek, majd azokról a belső érzésekről visszaigazolást nyújtani a pedagógus felé, aki válaszként annyit írt, hogy nem volt elég mély a gyerek elmélyülése. Tegye meg újra…  Érzésekről beszélünk, amelyeket megfogalmazása (főleg egy gyerek esetén) nem feltétlenül objektív. És ez csak egy példa, amikor legszívesebben kifutnék a világból, de nem futok,

hanem még egy órát nyüstölöm a gyereket az érzései mentén.

Vagy egy másik példa: nagy lakásunk van, igyekszünk a három gyereket elszeparálni egymástól, hiszen egyszerre zajlik három eltérő tárgyú online óra. A legkisebb mellett ültem, amikor a pedagógusa rám szólt, hogy tegyek valamit, mert behallatszik az online órájába az éneklés. Mert igen a másik gyereknek, a lakás másik végében énekórája volt. Csukott ajtók mellett is hallatszott. Mit lehet ilyenkor tenni, mondani? Mi a jó kommunikáció? Hogyan lehet az azonnal feltoluló ingerültséget elvezetni úgy, hogy ne sérüljön a szülő és pedagógus közötti kapcsolat, amire a gyereknek van szüksége az előrehaladáshoz? Én elnézést kértem (a magam módján és az aktuális hévvel), és elmondtam, hogy nem tudom megoldani a kérését. A másik két gyerek is itthon van, nekik is ütemezett módon folyik az oktatás, ez van. Pont énekóra zajlik.

És természetesen azonnal felmerült bennem, hogy máshol, más,

nálunk kevésbé szerencsés körülmények között élő családok ezt hogyan oldják meg?

Ahol nincs nagy lakás, egy szobában, vagy egy szűkös konyhában gyűlik össze a család, egy konyhaasztal az iskolapad, az ebédlőasztal, esetleg ott teszi tisztába a kicsit az anyuka, mert esetleg van egy-két-sok, iskoláskorúnál kisebb gyerek is. Hangzavar van, altatni kellene a kisebbet, közben tanulni a naggyal, megnyitni a kívánt felületet, de gyenge a net. Esetleg nincs is elég eszköz, a testvérek csak egymás után jutnak a géphez. Vagy egyáltalán nincs eszköz…. ilyen is előfordulhat, nem?

Én a türelmet hiányolom, a közös gondolkodást és megoldáskeresést, a rugalmasságot, és annak elismerését, hogy a szülő egy személyben családfenntartó is (esetleg), így maga is dolgozik (és szerencsés, ha home office, de lehet, hogy nem). Mellette ott a háztartás, egy vagy több gyermek édesanyja is egyben, akik között lehet kicsi is, és persze emellett hirtelen pedagógussá vált, legalábbis asszisztenssé, akinek a gyerekek pedagógusai irányítása mentén kellene ugyanazon a színvonalon megtartani az órákat, számonkérni, biztosítani a magas fokú felkészülést. Az apuka is dolgozik, és én is dolgozom délelőttökként, így a helyzetet bonyolítja, hogy ugyan az első két hétben egy nálunk karanténban ragadt barátnőm segített a felkészülésben, de most már a lányok egyedül vannak otthon, a legtöbb esetben egyedül kell szembenézniük (először) a feladatokkal.

Ez csak tűzoltás

Nem tudhatom, hogy máshol mennyire kerül ez szóba, hogy vajon minden iskolában így zajlik-e az információk átadása, majd a számonkérés, de a magam tapasztalata alapján úgy látom, e pillanatban tüzet oltunk. Úgy teszünk, mintha ez így megfelelő oktatási forma lenne – a velünk kapcsolatban álló pedagógusok egy része úgy viselkedik, mintha a katedrán állna, és a régi rend és tanmenet, iskolaidő és a megfelelő eszközök biztosítása mellett zajlana az oktatás, és így kér számon. Minimális a rugalmasság, sőt, mintha a gyerekek (és a végletekig leterhelt szülők) gyengébb eredményei a pedagógus munkájának hitelességét és legitimitását kezdené ki.

Pedig éppen fordítva kellene érezni: ez a helyzet arra is rámutat, hogy mennyire értékes munkát végeznek a pedagógusok – de azt a megfelelő keretek között tudják csak ők maguk is elvégezni.

Az lenne talán a jó, ha ezt felismerné más is, és ennek a felismerésnek a birtokában írnák elő a követelményeket a pedagógusok, illetve kérnék a visszacsatolást. Mindannyiunk számára új és nehéz ez a helyzet, és üdvös lenne, ha egymást támogatva – gyerekek érdekeit, bizonytalanságát és sebezhetőségét is szem előtt tartva – tudnánk megoldani ezt a kihívást.

További cikkek a témában:

KIZÖKKENT IDŐ: FELVETTÜK A MASZKOT, ÉS LASSAN LEVESSZÜK AZ ÁLARCOT

„24 ÓRÁBAN SZÜLŐNEK LENNI NEM EMBERNEK VALÓ”

NEM A MUNKA LÁTHATATLAN, HANEM A NŐK, AKIK ELVÉGZIK AZT