Korábban az időszámításnak volt egy klasszikus módja és jelzése. „B.C.”. Before Christ. Krisztus előtt, időszámításunk előtt. Most találtam egy újat. „B.CV.”. Before Corona Virus. Koronavírus előtt. Merthogy most is egyfajta alternatív időben mozgunk, és innentől kezdve soha semmi nem lesz már ugyanolyan az életünkben. Fejben folyamatosan összehasonlítom azt, amit csinálok, azzal, amit csinálnék. A naptáromból sorra kerülnek ki a korábban fontosnak, sőt életbevágónak tűnő programok.
Felveszem a maszkot, és egyszer csak észreveszem, hogy lassan leveszem az álarcot.
A „nemérekráannyiadolgommindigvanrajtamegykismakeupfontosvagyokmajdhívlakhagyjbékénnemlátodhogymiahelyzet” álarcot.
Talán egy hónapja történt, hogy utoljára kipipáltam a naptáramban egy előre beírt programot, a fogorvost. Szokásos rutinvizsgálat, aztán megbeszéltünk egy április végi időpontot. Másnaptól sorra jöttek az e-mailek. Elmaradt egy kiállításmegnyitó, egy százfős előadás, egy nagyszabású sportprogram. Lemondtam a fodrászt, a kozmetikust. Elmaradt az angol nyelvtanfolyam. Aztán egyszer csak jött az üzenet, hogy mostantól otthon dolgozunk. Sok órányi előkészítő munka következett, és talán valamennyien meglepődtünk, hogy viszonylag zökkenőmentes volt az átállás. És a kizökkent időben néhány nap alatt annyi minden megváltozott.
Reggel felkelek, torna, fürdés, „munkaruha” – akkor is, ha csak az online térben találkozunk –, leheletnyi smink, frizura. Gép bekapcs, teams, Skype, Messenger beizzít, levelezőfiókok megnyílnak, levelek jönnek-mennek, értekezlet indul. Ebédidő táján egyszer csak rádöbbenek, hogy órák óta nem álltam fel, elgémberedett lábakkal vánszorgok a konyhába – pardon, az üzemi étkezdébe –, hogy megmelegítsem az ebédet. Étterem? Az mi? Kávézó? Skype-on a barátokkal, kollégákkal, szerencse, hogy a virtuális kávé már régóta része az életemnek.
Szabadtéri és beltéri kulturális és szórakoztató programok, kirándulások, séták híján magamat, magunkat szórakoztatjuk. Hosszú beszélgetéseket csapunk, időnként egy-egy pohár borral, néha arccal, néha arc nélkül, merthogy úgy megszokottabb. Régi ismerősök tűnnek fel az online térben. Megbeszéljük a „találkozót”. Három lány. Ezer éve nem láttuk egymást. Akkor is puccparádéban, csiniben, sminkben.
Most mindhárman zilált hajjal – nem fogunk otthon parádézni –, a teleobjektív által generált extra nagy és torz fejjel, smink nélkül.
És úgy, de úgy röhögünk és pletykálunk és örülünk egymásnak. Semmi cicoma, semmi manír, semmi „viselkedés”. És ez jó.
Anyuval, a „veszélyeztetettel” is kialakítottuk az új rutint. Megbeszéltük, hogy minden napot el kell kezdeni. És be is kell fejezni. Meg kell egy kicsit sportolni, hogy majd „azután” kiférjünk az ajtón. Online mutatom, mit sütöttem, mutatja, hogy mit rakott rendbe, mit főzött, naponta többször is. Ahányszor csak lehet.
Egy dolog kerülendő: egymást hergelni, aggódásokkal, hogy mi lesz, meg meddig, és mi lesz „azután”.
További cikkek a témában:
GASZTROUTAZÁSSAL, TÁNCCAL ÉS TORNÁVAL „ÉLIK TÚL” A KARANTÉNT A SÉRÜLT FIATALOK
ÉLŐVIDEÓS BORKÓSTOLÓ, ONLINE BORVACSORA – MEGVÁLTOZOTT BORKULTÚRA JÁRVÁNY IDEJÉN
RENDHAGYÓ HÚSVÉT, FELKÉSZÜLÉS A HIÁNYGAZDASÁGRA ÉS FUTÓVERSENY A KERTBEN – APUKARANTÉN, 3. RÉSZ
