Talán sokunk gyermekkorából velünk él még ma is a karácsonyi készülődés egyik legkedvesebb emléke: a szegfűszeggel tűzdelt narancsok elkészítésének közös pillanatai. Mert bizony nem sorakoztak mindig a karácsonyi illatokban fürdőző gyertyák, illóolajok és illatosítók a boltok polcain: annak idején két kezünk munkájával borítottuk ünnepbe otthonunk legapróbb szegleteit.
Még ma is emlékszem gyermeki ujjaim éles ütközéseire, amikor éppen egy rossz szögben találtam el a kemény szegfűszeg darabjait - mit sem törődve a kissé kellemetlen érzéssel, hiszen a tűzdelés maga volt az ünnep: kapcsolódás, megnyugvás, várakozás és boldogság. Még ma is érzem a narancsból felszabaduló illatanyagok mámorát, ahogyan eszembe juttattak mindent, amit számomra akkor az ünnep jelentett: a melegséget, a gyertyafényt, a zenét, a forró kakaót és az abbahagyhatatlan mézeskalácsot.
Sokan megéltük azt is, ahogyan édesanyánk tanácstalanul állt a gyümölcsös pult előtt, szinte pillanatok alatt mérlegelve, hogy vajon megengedheti-e magának, hogy a nemes gyümölcsöt puszta dísznek vásárolja meg - hiszen nem is olyan régen még ritkaságnak, drága finomságnak számított a narancs. Ha becsukom a szemem, még ma is fel tudom idézni a boltban lejátszódó pillanatokat, és azt az átszellemült, ünneptől megbékélő lelket, ami a háziasszonyok halvány mosolya mögött mutatta meg magát: „hiszen egy évben csak egyszer van karácsony”.
Így aztán a borongós téli estéken leültünk az ebédlőasztalhoz, és a szegfűszeges zacskót kinyitva munkához is láttunk: egymás után tűzdeltük bele a szegfűszegeket az illataikat egyre jobban kibontó narancsokba. Egészen piciként még csak egy-egy vonalat tűztünk végig, majd amikor kezünk ügyesebb lett, már spirál alakban is haladtunk, míg végül nagyobb gyermekként már egészen egyedi mintákat is tudtunk készíteni. A szerencsésebbek még technika órán is versenyezhettek saját alkotásaikkal, de az igazán lélekmelengető mégis az volt, amikor az iskola utolsó napjaiból hazaérkezve ott vártak minket a szegfűszeges narancsok az asztalon - a karácsony illatát ontva magukból.
Az évek alatt sokféle mintát kipróbálhattam: az egyszerűbb spiráltól kezdve a hópelyhekre hasonlító bonyolultabb képekig, és ahogy kezem ügyesedett, úgy lettek egyre szebbek a szegfűszeges narancsdíszek is. Több tűzdelt narancsot egy kis magyallevélre vagy fenyőágra helyezve csodaszép asztali díszeket készítettem, amikben helyet kaptak a fahéj rudak, a csillagánizs és az erdőben gyűjtött termésdíszek is. Szalagra fűzve fellógatható illatos díszek is készültek, és a kisebb narancsokkal még a fenyőfát is díszíthettük.
Később a faragást is kipróbáltuk: a narancs héját egy előre megrajzolt, meghatározott mintában bemetszettük és lefejtettük, majd ezeket egészítettük ki a szegfűszegekkel - így igazán különleges díszeket készíthettünk. Később, amikor megjelentek a vegyszeres kezelést nem kapó, bio narancsok is, akkor a lefejtett héjdarabokat félretettem, és kandírozott narancsot készítettem belőlük - alkalomadtán fele részüket csokoládéba mártva. A gyermekeimnek a mai napig ez az egyik legkedvesebb karácsonyi csemegéjük, és ma már ők maguk is részt vesznek az elkészítésében.
Mert szentül hiszem, hogy a felmenőinktől kapott szép emlékeket, elődeink hagyományait és az igazán meghitt és békés pillanatokat őriznünk kell magunkban, és tovább kell adnunk az utánunk következőknek.
Így mutathatunk meg gyermekeinknek egy más világot, amiben legalább néha, egy-egy ünnepi készülődés során minden megváltozik: megáll az idő, megszűnik a rossz, és átjár bennünket a béke.
És igen: a szegfűszeges narancs készítése egy kiváló lehetőség arra, hogy kilépjünk a mindennapokból, és igazán kapcsolódni tudjunk szeretteinkkel, felidézve az ünnepi készülődés szép emlékeit, és ezzel megteremtve egy belül megélt, valódi várakozást.
