„24 órában szülőnek lenni nem embernek való”

Család

„24 órában szülőnek lenni nem embernek való”

„24 órában szülőnek lenni nem embernek való feladat.” Ezt találta mondani Justin Timberlake, amikor a karantén családi életre gyakorolt hatásairól kérdezték. Szavain sokan felháborodtak, szerintem viszont érdemesebb lenne elgondolkodni rajtuk.

Pár napja jött szembe ez a sztori: Justin Timberlake egy interjúban arról panaszkodott, hogy a karantén miatt napi 24 órában kell foglalkoznia az ötéves kisfiával, ami szerinte nem embernek való feladat. Az internet népe azonnal ízekre szedte: megkapta, hogy ilyet nem szabad mondani, és különben is, most épp minden szülő ezzel küzd, csak nem sztárbüdzsével, egy hatalmas montanai birtokon – vagyis Justin érzéketlen volt. Az volt? Vagy csak őszinte?

Mondhatjuk persze, hogy könnyű neki, eddig nyilván dadus vigyázott a gyerkőcre, a turnék és forgatások ideje alatt pedig valószínűleg otthon sem volt apuci. De ha belegondolunk, az óvoda nem luxus, és bizony az összes általunk ismert ötéves ott volt március közepéig, napi 8 órában, minden hétköznap. 

Nagyon sokan most tapasztaljuk meg, milyen szó szerint együtt élni egy ilyen korú gyerekkel.

Az Apukarantén cikksorozatban igyekszem azokat a dolgokat kiemelni, amik miatt csodálatos ez az időszak, amiktől ez egy nagy lehetőség egymás felfedezésére és az apa-fiú kapcsolat elmélyítésére. Ezekben az írásokban is utalok rá, hogy vannak nehézségek, de így is inkább pozitív az összkép.

És még mielőtt én is a jó öreg Justin sorsára jutnék, egy nagyon fontos gondolat: sosem szerettem senkit annyira, mint a gyermekeimet, és ha tisztességesen fel tudom nevelni őket, az egyértelműen életem legnagyobb teljesítménye lesz, aminek a közelébe sem érhet semmi. Ez nem kérdés.

Mégis azt mondom: Justinnak igaza van.

Egy ötéves gyerek apjának nem az a dolga, hogy egyszerre álljon helyt szülőként, legyen óvónő és helyettesítse az ovis kispajtásokat is.

Ideális esetben bőven elég, ha „csak” szereti a porontyát, és nem mellesleg (anyával együtt) pénzt keres, hogy a kicsi semmiben se szenvedjen hiányt. Lenne erre szebb szó is, de a jelenlegi helyzet abnormális. 

A családok ahhoz szoktak hozzá, hogy hétköznapokon késő délutánig nem is látják egymást, hétvégén pedig közös programokkal töltődnek fel, akkor jó végre együtt lenni. Mindenkinek kialakult a maga rutinja, megvannak az igényei a társas kapcsolatokra, vagy épp a magányra.

Ezzel az egésszel nem is lenne semmi gond – na de ki meri ezt szóba hozni? Hogy mást ne mondjak,

a facebookos szülős csoportoknál kevés félelmetesebb hely van.

Amint valaki akár csak utalni mer arra, hogy nincs energiája, hangulata a gyerekéhez, az ős-/szuperanyák azonnal porig alázzák. De a barátaink előtt sem szívesen beszélünk a nehézségekről. Sokkal jobb mesélni a jópofa sztorikat, mutogatni a cuki fotókat…

Az állóképeknek egyébként van egy nagyon praktikus tulajdonságuk: nem látszanak rajtuk az elkészültük előtti és utáni másodpercek. Pedig micsoda albumot lehetne azokból készíteni! Tanulságos fotógyűjtemény lenne arról a világról, amit a tökéletes pillanatok nem megragadnak, hanem sokszor inkább elfednek.

Nem merünk panaszkodni, mert megítélnek minket: és nem feltétlenül azok, akiknek még nincs gyerekük. Gyakran ők a megértőbbek, az ismeretlen nehézségeket könnyebb elismerni.

A bezzegszülők kegyetlenebbek, mert saját teljesítményük igazolásaként látják, ha te kudarcot vallasz, és vagy olyan hülye, hogy még be is ismered.
 
Pedig az őszinteséggel mi, szülők, magunkon és egymáson is nagyon sokat segíthetnénk. Az is bele kéne férjen, hogy ilyen durván fogalmazzunk, mint Justin. Mert ezt lehet ám nevetve, félig viccesen mondani, és akkor hatalmas adag stressztől szabadulunk meg hirtelen. Magunk felvállalása és a sorstársak támogatása csodákra képes.

Azt egyébként már senki sem akarta meghallani, hogy ezután a mondat után Justin Timberlake arról is beszélt, hogy a gyereknek is nehéz, és ő sem találja a helyét. Ezt is átérzem, mert az ovisom már elmondta, hogy mi a legrosszabb a karanténban: hogy hiányoznak a barátai.

Nem agyalt azon, hogy ezzel megbánt-e, vagy hogy mi történik a szavaival, miután kimondta őket. Elmondta, és kész, az élet megy tovább. Azt hiszem, itt az ideje, hogy most kicsit a gyerek tanítson engem: arra, hogy milyen érzés egyszerűen csak őszintének lenni.

 

Ajánljuk még:

Újrakezdés és országváltás egy gyermek elvesztése után: a Wheeler-Mezei család története
Vegyes házasság külföldön, kisgyermekhalál, (haza)költözés Magyarországra, örökbefogadás, kávézó nyitása – ezek Wheeler-Mezeiék legutóbbi öt évének címszavai. Amikor másfél éve beszélgettem Virággal és Jamesszel, már Tiszadobon éltek, és a kert végében található faházból kialakítottak egy kiadható szállást, de még mindig a hazaköltözés ügyes-bajos dolgait intézték. Nemrég viszont nyitottak egy közösségi kávézót és örökbe fogadtak egy két és fél éves kislányt. Most újra leültünk, hogy meséljenek nem mindennapi életükről.