Advent a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe világszerte. Az egyház Jézus Krisztus születésének évfordulójára készül, híveit pedig elcsendesedésre, böjtölésre és bűnbánatra hívja meg. Ám nem csak a hitéletben, de a folklórban is fontos időszak, mely talán a legtöbb babonát, néphagyományt és jeles napot jegyzi.
Az advent időszaka – vagyis a karácsonyt megelőző négy hét – egyszerre hordozza a keresztény várakozás csendes misztériumát és a régi, mágikus népi hagyományok gazdag világát.
A fény születésére való felkészülés mellett ez az év egyik legspirituálisabb, jóslásokkal, tilalmakkal, babonákkal és népszokásokkal telített időszaka, amikor a néphit szerint „vékonyabb a fátyol” az emberek világa és a természetfeletti között, ezért minden jel, álom, előérzet és persze ima erősebbnek számít.
A négyhetes időszak a paraszti évkör egyik legsűrűbben rétegzett, mágikus jelentéssel átszőtt része volt, amelyben egyszerre volt jelen a böjti csend, a várakozás fénybe hajló áhítata és a téli időszak sötétségétől való félelem. A hit, a babona és a mindennapi élet gyakorlatias világa olyan természetességgel keveredett, hogy a közösségek számára az advent nemcsak a karácsonyra való belső felkészülést jelentette, hanem egy kiemelt „átmeneti időt”. Ezt az átmenetiséget fejezte ki számos jeles nap, amelyekhez jóslások, tiltások, termékenységi rítusok, időjósló bölcsességek és alakoskodó szokások kapcsolódtak.
Advent a kereszténységben
Advent az Úr érkezését, eljövetelét jelenti, mely a „adventus Domini” latin kifejezésből származik. Az egyház olvasatában ez egy szent várakozási időszak, amely felkészíti a híveket a Megváltó megérkezésére. A kereszténység egyik legfontosabb alappillére a szeretet megújításában rejlik, mely talán a karácsony ünnepére készülve teljesedik ki leginkább. Várakozás négy hétig abban a jegyben, hogy a karácsony szent titka megszülessen szívünkben, s befogadhassuk a kisgyermek képében érkező Urat.
Advent első vasárnapjától kezdődően a római katolikus egyház egyik legfontosabb és legszebb hagyományai közé tartoznak a rorate misék, vagyis a hajnali szentmisék (angyalmisének is nevezik), melyek hagyományosan pirkadat előtt, hat órakor kerülnek bemutatásra, lelkületük pedig a szeretetre és a bűnbánatra indítja fel a híveket.
Advent színe a lila, mely szintén a bűnbánat jelképe. A szertartást sok templomban leoltott lámpákkal, gyertyafényben tartják. Nem csak a liturgikus szentáldozáshoz járulás, de a korai kelés, hajdanán a havas, jeges utakon való eljutás, a hajnal sötétje, az „édes álom” megtörése is egyfajta áldozatot jelentett. A rorátékhoz is kapcsolódnak hiedelmek és legendák, melyek elsősorban a magyarlakta erdélyi területeken maradtak életben.
Az adventi koszorú szintén fontos eleme a szent várakozásnak: fenyővel vagy örökzöld ágakkal borított kör alakja az örökkévalóságot jelképezi, a négy adventi vasárnapot szimbolizáló négy gyertyája pedig a karácsony közeledő fényét; eredete részben keresztény, részben a téli napfordulót ünneplő ősi tűz- és fényvarázslásokra vezethető vissza. Gyertyáinak domináns színe a lila, egyik (szám szerint a harmadik) pedig rózsaszín, melyek időrendi sorrendben a hitet, a reményt, az örömet és a szeretetet hivatottak jelképezni.
Az adventi koszorúk díszítése, formája, gyertyáinak száma és színe az évszázadok alatt sokat formálódott, mára szinte minden háztartás elengedhetetlen ünnepi kelléke. A gyertyák vasárnapról-vasárnapra történő meggyújtása azonban mindmáig a fényhez való közeledést fejezi ki.
Advent a folklórban
Adventbe lépve a keresztény hagyományok mellett megjelennek a népi hiedelmek, babonák is. Talán ez az időszak az év leggazdagabb folklorisztikus periódusa. Bár a legelterjedtebb hagyomány szerint a karácsonyt megelőző negyedik vasárnapon veszi kezdetét az adventi idő, vagyis a karácsonyi ünnepkör, ám a magyarlakta területeken gyakran megosztó ez az időtartam. Egyes régiókban már Mindenszenteket is hozzákapcsolták, még máshol Márton napját, Erzsébet-vagy Katalin napját tartották az adventi kezdőnapnak (többnyire vallástól, felekezettől függetlenül), ám a legtöbb helyen András-naphoz kötik a szent idő kezdetét.
Úgy tartja a mondás: „November 30-án éjfélkor András leteszi a hegedűt, beáll a csend ideje – az advent.”
Az adventi hagyományokat illetően sokszor érzékelhető a keresztény szokások és a népszokások összemosása. Míg vallási oldalról a böjtölés, az elcsendesedés, a bűnbánat ideje volt ez, addig a folklórban a sötétség ellen való küzdelem határozta meg a szokásokat, ám mindkét oldalról nézve a fény – a tavasz, a termékenység és az egészség elérkezésének idejét várták. A jeles napokhoz számtalan népszokás és babona fűződik, melyekre kiváltképp igaz a közmondás: „ahány ház, annyi szokás.”
A legtöbb jeles napon jóslások (időjárás, - szerelmi, -és termékenységjóslás), gonosz-és boszorkányűző praktikák, védelmi varázslatok, dologtiltás és pénzvonzás, valamint bőségvarázslás határozta meg az adott napi cselekményeket. Az általános kellékek közé tartozott például a fokhagyma, a só és a paprika, a szalma és a mák, a gyümölcsfaágak, az örökzöldágak vagy a tűz, melyek mind-mind sajátos jelentéssel és misztikus erővel bírtak és minden jeles napon – más-más formában ugyan, de megjelentek.
A legfontosabb adventi napok
November 25-én érkezett el Katalin napja, amelyet sok vidéken a tél kapujaként tartottak számon. Az időjárást a közösség szempontjából kiemelt fontosságúnak tartották, ezért több jól ismert mondás is kapcsolódott ehhez a naphoz, köztük a legismertebb: „Ha Katalin kopog, Karácsony locsog; ha Katalin locsog, Karácsony kopog.” A hó vagy fagy érkezése karácsonyi enyhülést, a sáros idő fagyos ünnepet jósolt. A nap azonban nemcsak időjóslásra szolgált.
A hajadon lányok ilyenkor gyümölcsfaágat – úgynevezett Katalin-ágat – állítottak vízbe, abban a reményben, hogy karácsonyig kizöldül. Ha megtörtént, azt a jövendőbeli férj érkezésének biztos jeleként tartották számon.
A következő kiemelt jeles nap András napja, november 30-a volt, amelyet sok helyen az év egyik legfontosabb jósló napjának tekintettek. A hajadon lányok ilyenkor végezték a legismertebb szerelmi varázslatokat, mint például a cédulakészítés, a gombócfőzés vagy az ólomöntés. A gazdasági élet is nagy figyelmet kapott. Sok helyen a baromfik viselkedéséből, a tyúkok kotlásából, a kakas kukorékolásából ugyancsak jósoltak mind a következő évi termésre, mind a házasságra vonatkozóan. Szokásban volt ekkor hagymakalendáriumot készíteni, melyből a következő esztendő időjárást igyekeztek kikövetkeztetni havi bontásban. Szent András napját disznóölő Andrásnak is nevezik, ugyanis ekkor már elég hideg volt ahhoz, hogy a megkezdődjenek a disznóvágások. Fontos ám, hogy ilyenkor már nem igazán tarthattak zajos disznótorokat vagy vidám, hangzavarral járó nagy lakomákat, zenés mulatságokat, mert András-nap jelezte a csend, a várakozás, a lelki felkészülés idejének beköszöntét. Tartja a néphagyomány: András leteszi a hegedűt, éjfélkor beáll a csend ideje, az advent.
A december 4-i Borbála napja a női sors, a termékenység és az időjóslás különleges metszéspontját jelentette. A Borbála-nap hiedelmei és szokásai nagyon hasonlóak a Luca-napéhoz, de magyar nyelvterületen csak szórványosan, ott is sokféle alakban terjedtek el. A naphoz kapcsolódó Borbála-ág funkciója nagyon hasonló volt a Katalin-ághoz: a lányok ekkor is gyümölcsfaágat szedtek, és a zöldülés alapján következtettek a házasság lehetőségére. A férjhez menés és a termékenység mellett azonban a gazdák is fontos jelként tekintettek rá: ha az ág szépen kizöldült, az jó termést és kiegyensúlyozott évet ígért. A boszorkányok rontása miatt tilos ezen a napon ruhadarabot kint hagyni. Az ajándékozás, kölcsönzés is elvinné a szerencsét a háztól. Szokásban volt még a tollfosztás és a borfejtés is.
December 6-án érkezett el Miklós napja, amelyet napjainkban Mikulásként ismerünk, ám a magyar néphagyományban korábban jóval összetettebb, gyakran félelmetesebb alakoskodó szokásokat hordozott. A Miklós vagy Mikulás-járás során a ma ismert jóságos Mikulás helyett a „Láncos Miklós” járt házról-házra, aki krampuszai és ördögalakjai kíséretében egyszerre ajándékozott és büntetett. A szokásnak nagy mágikus erőt is tulajdonítottak: az ördögök zajkeltése, fekete álarca és fenyegető alakja elűzte a rossz szellemeket, míg a Miklós alakja áldást hozott a házra. A XX. századra ez a hagyomány teljesen megszelídült, és a ma ismert jóságos Mikulás érkezésének ünnepévé alakult át, aki édességet és ajándékot hoz.
Az adventi időszak fénypontja kétségtelenül december 13., Luca napja volt. Ez a nap olyan gazdag hiedelmekkel és rítusokkal bírt, hogy a magyar néprajz egyik legösszetettebb jeles napjaként tartják számon. A Luca-napot övező hiedelmek egyszerre kapcsolódnak Szent Lúcia alakjához, és a magyar hiedelemvilág ártó boszorkányképéhez, akit Luca-asszonynak nevezzük. A kettő együtt alakította ki azt a rituális rendszert, amelyben a jósló, védekező, rontást elhárító és termékenységvarázsló elemek egyszerre vannak jelen. A legismertebb hagyomány a Luca-szék készítése volt. A széket Luca napján, különböző faanyagból kezdték faragni, és karácsonyig kellett elkészíteni, gyakran úgy, hogy minden nap csak egy mozdulatot lehetett rajta végezni. A kész székre az éjféli misén állt fel a készítő, akiről úgy hitték, így megláthatja a boszorkányokat, akik többnyire állati jegyekkel – szarvval, patával, fénylő szemmel – jelentek meg a hiedelemvilágban.
A boszorkányok elől menekülni kellett, ezért a Luca-szék tulajdonosa mákot vagy kölest szórt maga mögé, hogy a boszorkányok ne őt üldözzék, hanem a magot próbálják összeszedni, a széket pedig mihamarabb el kellett égetnie.
Luca napja a termékenységi jóslások egyik csúcspontja is volt. A kotyolás során fiúk járták a házakat, rigmusokkal kívántak jó termést és szaporulatot, amiért ételt vagy apró ajándékot kaptak. A Luca-búza – a Luca napján elvetett búzaszemekből karácsonyig kikelő zöld csíranövény – a következő évi termésre és a ház szerencséjére utalt.
A naphoz számos tiltás kapcsolódott: nem volt szabad fonni, mert Luca „összekeveri a fonalat”, nem volt szabad varrni, mert „összevarrná a jövőt”, és tilos volt kölcsönadni is, nehogy a házi szerencse elvándoroljon.
Mindezek a tiltások fontos célt szolgáltak: megóvni a házat a rontástól, amelyet a hiedelem szerint Luca napon különösen könnyű volt a világba engedni.
Összességében az advent időszaka egyszerre vallásos felkészülés, népi mágikus idő, jóslásokkal és hiedelmekkel teli periódus. A fényvárás, a boszorkányok elleni védekezés, a jövő kifürkészése és a közösségi hagyományok együtt alkotják azt a gazdag kulturális örökséget, amelyből ma is sok elem él tovább a mindennapokban.
