Két perc énidő, csak ennyire vágyom naponta – sóhajtott egy fiatal anyuka nemrég, és én teljesen meg tudtam érteni a sóhaj okát.

Évek óta nem vásárolok csomagolóanyagot. Se tekercses színes papírokat, se tasakokat, se táskákat. Ha van otthon olyan, ami másoktól érkezett be a háztartásba, akkor természetesen felhasználom, de jellemzően nem készítek szoros csomagolást. Mások azonban nem feltétlenül gondolkodnak így, ezért az ünnepek környékékén mérhetetlen mennyiségű csomagolóanyag került hozzám, amiket sajnálok szemétre hajítani. Mutatom, mire használom inkább!

Ahányszor beszélek vele, azt hallom, hogy nevet a hangja. Annyi derű árad belőle, hogy attól talán a legzordabb időjárás is megváltozik – de annak az embernek a hangulata, aki a közelében lehet, egészen biztosan! 

Ti emlékeztek még az első karácsonyi ajándékotokra, vagyis arra, hogy mi az első élményetek a karácsonyi ajándékotokról?

Úriember akkor alszik, amikor álmos – Így mondta ezt mindig Dédó, ha a gyerekek nem akartak akkor aludni, amikor én azt szerettem volna, hogy aludjanak. Persze mindig többször akartam én, hogy időben aludjanak, mint azt a gyerekek szerették volna. Nem hiszem, hogy ismerte volna Dédót az a manchesteri édesanya, aki hasonló mód vélekedik a gyerekek alvásáról.  Ő szintén azt támogatja, hogy gyermekei akkor aludjanak, amikor azok természetes módon elfáradtak – rendszerint este kilenc és hajnali egy óra között. 

Hess innen, kis veréb – mondta nekem néhány éve egy jólszituált férfi, mikor megkérdeztem, adakozna-e a szegények javára. Belémégett a mondat, a legyintés, amivel elintézett. Mégis évről évre ott vagyok a gyűjtésen, mert megtapasztaltam: az adakozó emberek életben tartják a hitet, megadják a folytatáshoz szükséges lendületet.

Pár éve mesélte el nekem a volt tanítónőm azt a szívében melengetett történetet, amit rólam őrzött. Elsős voltam, az osztály karácsonyra készült és szóba került, mit is ünneplünk ebben az időszakban. Mondta mindenki azt, ami akkor elvárás volt, a fenyőt, a szeretetet, a családot, a közösséget. Én hallgattam egy jó ideig, aztán előrukkoltam a saját verziómmal: én az angyalkákat várom. Majd hozzátettem azt is, hogy láttam már többször is angyalt, esténként berepülnek a szobámba, az ágyamra ülnek és beszélgetnek velem.

Nincs olyan szülő-nagyszülő kapcsolat, amely tökéletesen ki tudná zárni a feszültségeket. Még akkor is, ha mindent megteszünk ennek érdekében és igyekszünk magunkat elfogadtatni a szülőkkel és az unokákkal, ha mi vagyunk a világ legjobb nagymamája is, lesz olyan helyzet és terület, ami súrlódásokat eredményezhet. Öt helyzetet gyűjtöttem össze, amelyben tapasztalatom szerint érdemes nyitottnak lenni.

Ha van olyan élelmiszer ezen a Földön, ami eteti magát, az a méz. Az emberek többsége imádja, ahogyan a karácsonyi időszak kötelező süteményét, a mézeskalácsot is. Én allergiás vagyok rá – de még így is nagyon szeretem, és kutatom életet megtartó titkát mind a mai napig.

A négyes villamoson figyeltem egyszer egy anyukát, ahogy állt középen, a hátán egy hátizsák, szemlátomást dugig tömve nehéz dolgokkal – húzta, törte a gerincét. Két kisiskoláskorú gyerek utazott vele, az egyik fogta a kezét, a másik kapaszkodott mellette. Az utóbbinak folyt az orra, csupa takony volt, de az anyukának nem volt harmadik keze, hogy segítsen megtörölni azt a náthás orrocskát. Zavartan rászólt többször is: fújja ki, törölje meg maga, de csak elkente az orra alatt.

Nyakunkon a karácsony és szinte biztos, hogy a legtöbben már törjük a fejünket, mit s adhatnánk ajándékba a családtagoknak. Olyan nehéz mindenkinek a lehető legjobbat, az igazán neki valót megtalálni. Persze, nincs tökéletes ajándék, de olyan ajándékok azért léteznek, amelyek nem építik, hanem rombolják a kapcsolatokat.

Eltelt a nyár, a vénasszonyok nyara is kifutott, itt a hideg idő, én pedig még mindig húzom a lában. Még mindig meg-megérzem, hogy félreléptem – akkor is, ha tilosban nem jártam soha. Csak ürgelukba léptem.