Üresen állt hónapokig a szoba, amiből a legkisebb gyerek kiköltözött. Kopott, magányos parkettán bukdácsoltak aztán a napok, egyik a másik után, hozták-vitték az érzéseimet, amelyek vegyesek voltak. Egyszerre voltam szomorú és bizakodó és elégedett, mégis félelmekkel teli.
Egy vallomással tartozom: én bizony imádom a hagymát. A vöröset is, a lilát is, zölden is, nyersen is, főzve is, sütve is. Keresem és halmozom a hagymás recepteket, és nincs olyan helyzet, ami eltántoríthatna a hagyma evésétől, legfeljebb sűrűbben kérek elnézést, mint mások, mert azért a hagymának van bukéja, elismerem.
Akad néhány fogás, amit gyerekként, ha lehet elkerülünk, de később, felnőttfejjel rákaphatunk az ízére, és nemcsak elfogadjuk, de örömmel el is készítjük magunknak. A spenót mellett nekem ilyen a sárgaborsó-főzelék. De nemcsak az íze miatt, hanem mert keresetlen igazságokra taníthat minket az ilyen egyszerű étel.
Valamelyik nap beszélgettem hazánk egyik környezetvédelemmel foglalkozó neves bloggerével, aki évek óta arra törekszik, hogy minél kevesebb szemetet termeljen a családja. A beszélgetést megelőzően végignéztem az oldalán pár videót, amely a mosás mindennapi gyakorlatába vezeti be az érdeklődőket.
Tölts több időt önmagaddal. Az énidő fontos. Minőségi idő a pároddal... Ismerősek ezek a mondatok? A csapból is folynak – és ettől még mind igaz. Valóban fontos az énidő, sőt a pároddal kettesben töltött idő is elengedhetetlen. De mi a helyzet a gyerekkel, vagy pontosabban gyerekekkel töltött minőségi idővel?
Hiába költöznek el a gyerekek, az igény, hogy gondoskodjunk róluk, a távolsággal sem csökken, csak már nem látunk rá olyan tisztán a szükségleteikre, mint amikor hozzánk tértek haza.
