Az enyémet nem, és ennek talán az is oka, hogy hiába takargattam szemérmesen majd’ negyvenéves koromig a saját kebleimet, azok pont akkorák voltak, amekkorák, és akkor is kiszúrta azokat a másik szeme, ha nem akartam, és ő sem akarta. Tinédzserkoromban egyenesen szégyelltem a melleimet, egyáltalán nem voltam jó viszonyban a saját testemmel, így a kebleimmel se, dehogyis akartam azokat a maguk valóságában megmutatni, annak örültem volna, ha észre sem veszi a világ, hogy nővé fejlődtem.
Negyvenéves korom körül azonban jött egy olyan korszak az életemben, amikor felhagytam a takargatással és diszkrétnek cseppet se nevezhető módon jelentem meg egy-egy eseményen. Nem voltam már igazán fiatal, mégis kebel-betekintésre adtam meghívót mindenkinek. De kényelmetlen volt a helyzet, amikor a velem szemben álló fél nem az adott feladatra vagy nem a velem való párbeszédre figyelt. Súlytalanná váltak a szavaim fontos helyzetekben is, és én magam könnyedebb megítélést kaptam olykor-olykor, mint szerettem volna.
Tetszik vagy sem: ez bizony így működik. Én hamar megtanultam, hogy az én életemben és munkámban a kevesebb több, és ha nőiességemet szeretném megmutatni, akkor elég egy könnyed csillanás, egy ügyes hasíték, egy derekat hangsúlyozó öv, vagy egy pillekönnyű selyemsál, ami ügyesen csúszik le a vállról a stratégiai szempontból érdekes pillanatban és helyzetben. Csábítani is izgalmasabb, ha vannak titkok, mint az azonnali teljes felfedezés lehetősége.
Ez azonban a saját életemre érvényes tapasztalat, és ezért soha nem ítélkeztem és nem is fogok senki felett, aki ezt másként látja, éli meg, akinek most aktuális a „közhírré tétetik” magatartás, mert nem tudom, miért öltözködik úgy, ahogy. Milyen hatások érték, hogyan szocializálódott? Miért érzi fontosnak, hogy ilyen módon hívja fel magára a figyelmet? Szerintem fontos kérdések ezek.
Persze néha nekem is soknak tűnik a néhány médiatermékben tapasztalható kitárulkozás, és néha én sem értem, mi okból kell köldökig érő dekoltázsban műsort vezetni, vagy miért éppen a fenékközépig se szaladó rövid nadrág a legütősebb választás egy-egy kamerák előtt zajló eseményhez. Ám ezeket a tolakodó, szoknya-hosszat centiző, negatív gondolatokat is rendre hamar elengedem .
Azt azonban látom, hogy másokat is foglalkoztat a téma: pár hete bukkant fel a neten Sophia Lorenről egy fotó, ahol a bőven nyolcvan felett járó díva egy jelentős eseményen közszemlére tette bájait. Tényleg mély dekoltázst villantott a kamerák előtt, és a kommentelők leszedték a színésznőről a keresztvizet.
Szánalmasnak, szegénykének, nevetségesnek, közönségesnek és taszítónak nevezték.
Néhányan azért védelmükbe is vették, (akadt, aki bombanőnek nevezte), de azért nagyjából közmegegyezés tárgya lett, hogy a díva életkorában, azaz nyolcvan év felett, már igazán nem illik így öltözködni.
Nagyon diplomatikus leszek: nem értek teljesen egyet, de nincs is markánsan eltérő véleményem a színésznő stílusáról.
Mert én ez esetben nem a stílusát figyeltem, hanem őt magát. Én egy szép, okos és tehetséges művészt láttam, aki egész életében vállalta a testét (is), és ezzel a szokásával a mai napig nem hagyott fel. Arról fogalmam sincs, milyen viszony fűzi a szexhez – remélem élete utolsó pillanatáig fűti majd a hév – de azt sem tudhatom, hogy szexi akart-e lenni vagy egyszerűen továbbra is úgy öltözött fel, ahogy azelőtt mindig. Esetleg azért ragaszkodott a mély dekoltázshoz,
mert úgy hitte, ezt várják tőle a rajongók.
Sokféle oka lehet annak, ha valaki kirakatba rakja az idomait, és annak is, ahogy mi magunk reagálunk a látványra. Néha elnézően, néha hitetlenkedve, néha irigyen, de az is lehet, egy-egy pillanatban talán megsejtünk valamit a másikban dúló érzésekről és megértjük indíttatását. Majd a következő pillanatban egy hasonló korú és hasonló stílusban utcára lépő nőnél helyette is pironkodunk.
Azért egy pillanatra visszatérnék még Sophia Lorenre, meg az ő közszemlére kirakott bájaira és a kérdésre, hogy vajon egy idősebb nőnek joga van-e, illik-e még a választott ruhadarab, és hogy szexi vagy közönséges a külseje akkor, ha megmutatja azt, amije van?
Én úgy hiszem, hogy az öltözködés csak egy külső héj, ami sok mindent elárulhat rólunk, de annak az ellenkezőjét is, mint amilyenek legbelül vagyunk. Néha nagyon csúnyán mellélövünk, és később visszatekintve egy-egy helyzetre magunk sem értjük, miért pont úgy akartunk a világ felé öltözékünkkel kommunikálni, ahogy azt adott helyzetben tettük. Azt is hiszem, hogy az életkor csak egy szám, és senkinek nem kell bizonygatnia, legyen akárhány éves, hogy ő bizony szexinek érzi magát – mert az valójában magánügy. Intim terület, amihez senkinek semmi köze.
Bár jómagam biztos vagyok abban, hogy ízlés dolga csupán a sokat mutató ruhadarabok felvállalása, értem azokat is, akik ezen fennakadnak és szívesen átírnák a másik ruhatárát. Én viszont szívesen megfigyelem a másikat, legyen akárhány éves, és igyekszem a kirakatba tett testrészek mögé nézni, meglátni azt az embert, aki valamiért fontosnak érezte a mély kigombolkozást.
Mert kíváncsi vagyok arra, hogy amikor fizikai valóságában, kívül ennyire sebezhetőn feltárja önmagát, vajon mi az, amit mélyen önmagában hordoz, amiről esetleg pont így tereli a figyelmet. Mert az számomra sokkal izgalmasabb terület, mint egy mély dekoltázs.
Nyitókép: Jernej Graj/Unsplash
Ajánljuk még:
8 ÉRV, HOGY CSÓKOLÓZZ MA IS, MERT TÉNYLEG EZ AZ EGYIK LEGEGÉSZSÉGESEBB „HOBBI”
„EZ NEM OLYAN DOLOG, AMIT SIMÁN BEVALLASZ A MÁSIKNAK” – EGY SZEXFÜGGŐ GONDOLATAI
