Olyan jó lenne úgy súgni a másik nemnek, hogy ne érezzék azt tolakodásnak, ne érezzék úgy, hogy eddig aztán bakot lőttek, és most már minek az igyekezet. Olyan jó lenne megnyugtatni őket, hogy a legtöbb nő lelkéhez vezető út tömött pénztárca nélkül is elérhető, és a menő járgány is felesleges.

Igen kevés embert áldott meg a sors tökéletes külsővel, sőt talán nincs is olyan ember ezen a Földön, aki tökéletesnek gondolhatná magát. Van azonban, aki kicsit jobban eltér az átlagtól, nem annyira szabályos, ahogy mások a szabályos külsőt elképzelik. A nem átlagos emberek sorsa pedig az, hogy akkor is a figyelem középpontjába kerülnek, amikor ők azt egyáltalán nem akarják.

Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy a kisgyerekeknek hároméves korig az édesanyjuk mellett a helyük. Ezt a véleményemet részben továbbra is fenntartom, de a Covid azért ezzel kapcsolatos magabiztosságomat is megtépázta egy kissé. Mostanra sok tézist felülírt bennem (is) a járvány.

Azt hiszem, a legtöbb ismerős nyugodt és kiegyensúlyozott embernek lát engem. Néha túl nyugodtnak is gondolnak, olyannak, akinek fát lehet vágni a hátán, aki soha nem kapja fel a vizet. Szívesen mondanám azt, hogy igazuk van. De nincs. Csak mára tudom, hogy lehet kezelnem a feszültséget.

Csak ezen a héten már a sokadik olyan cikkbe futottam bele, ami arról számolt be, hogy valaki megtiltott valakinek valamit. Tom Cruise például megtiltotta volt feleségének, Nicole Kidman-nek, hogy részt vegyen a fia esküvőjén, egy másik anyag meg arról számolt be, hogy a menyasszony tiltotta meg leendő férje édesanyjának az esküvőn való részvételt.

Már gyerekként megtanuljuk, hogy érkezéskor köszönni, távozáskor elköszönni illik. Akkor is, ha az együtt töltött idő minimális volt, vagy csak egy futó találkozás történt. 

Hullik, törik, fénytelen, gyenge, olyan, akár a szénakazal, kezelhetetlen, csak a baj van vele. Hányszor okozott, okoz bosszúságot a hajunk, mert nemcsak eltér attól, amilyennek látni szeretnénk, de ijesztően meg is ritkulhat.

Szagláshallucinációkkal, szaglástorzulással, de akár a szaglás elvesztésével is járhat a koronavírus-fertőzés, legalábbis egyre több érintett számol be ilyesféle tünetekről.

Ellentmondó érzésekkel éltük meg sokan a Covid-helyzet miatt kialakult home office-t, de tagadhatatlanul egy sor jó is származott abból, hogy otthonról dolgozunk. Például nem kellett korán kelni, és párhuzamosan több feladatot is el tudtunk végezni egy időben. Valamint nem kellett elviselni azokat a kollégákat, akik képesek a legszebb munkanapot is tönkre vágni...

Néhány napja egy nagyon kedves ismerős elmesélte, hogy szerelmes lett. Ő maga közelít a hatvanhoz, a kedvese is hasonló korú, vagyis nem annyira fiatalok már. Bár éppen olyan érzések dúlnak bennük, mint kamaszkorukban, félnek attól, hogy mint annyi előző kapcsolatot, ezt is elrontják.

Álláskeresőként, egy-egy interjú után nagy izgalommal várjuk a HR visszajelzését, vajon megfeleltünk-e az adott pozícióra vagy sem. Aztán mi történik? Az esetek nagy részében semmi. Egy hang sem érkezik. Nem hívnak fel minket, nem érkezik nekünk szóló levél, de még egy kör-e-maillel sem tisztelik meg az embert. 

A fenti kérdés nem először ötlött fel bennem, de most annak apropóján merültem ismét a miniházak világába, hogy az egyik legnagyobb lakberendezési áruház úgy döntött, piacra dobja saját modelljét.