Narancsszín, fák, gombok: igazán bizarr dolgoktól is félnek a gyerekek, és ebben a szülőknek is szerepe van

Amikor a cikkhez gyűjtöttem anyagot, megakadt a szemem egy olyan bejegyzésen, ami arról szólt, hogy valakinek az óvodáskorú gyermeke (hazánkban) a vulkánkitörés miatt fél, amiatt sírta tele elalvás előtt a párnáját. Arról eszembe jutott, hogy gyerekként én magam is rettegtem a vulkánoktól, pedig kicsi esély volt vulkánkitörésre környezetemben. Mégis féltem tőle, elképzeltem, ahogy a szikrázó, füstölgő láva maga alá temeti a házakat, elnyel minden életet,

de attól is féltem, hogy séta közben, csak úgy egy vulkán kráterébe pottyanok.

Fogalmam sincs honnan eredeztethetném a félelmem, de lehet egy elcsípett filmélmény is, egy egyperces jelenet, ami betalált, mielőtt a szülők elparancsoltak volna a tévé elöl.

Amikor körbekérdeztem az ismerősöket, hogy milyen félelmeik voltak gyerekként, kiderült, hogy széles a skála. A leggyakoribbakon túl (ami a sötétség, saját halál, a szülő elvesztése, halála, a szülő szeretetének elvesztésétől való félelem volt) akadt néhány különös rettegés is.

Egyikük például az öreg, ráncos törzsű fáktól félt, és szerinte nem meseélmény okán – egyszerűen csak félt a ráncos törzstől, taszította annak látványa, és rettegett attól, hogy hozzáérjen.

Egy másik ismerős, édesanyja egyik ruhájától félt, annak is a mintájától: gyerekként attól tartott, hogy a bonyolult geometriai minták beszippantják őt, és majd egész életében a minták között kell bolyongania.

Megint más az esőtől rettegett, és minél inkább irritálta a szülőket ez, annál többször próbálták számára bizonyítani, hogy az esőtől nem kell félni – és annál mélyebbé vált a félelme. Mitől félt igazán? Felnőttként így fogalmaz: attól, hogy az eső elmossa őt és a le kell folynia majd a csatornarácson át egy sötét világba. Ez a példa kiválóan alátámasztja az egzisztenciális pszichológia egyik alaptételét, mely szerint minden félelmünk legmélyén az elmúlástól való félelem, a halálfélelem áll – ami a gyerekek esetében is jelentkezhet!

Egy másik ismerős gyerekként félt minden olyan tárgytól, ami csavarodott – teljesen mindegy volt, hogy a vaskerítés lándzsaszerű hegyéről, vagy egy lépcsőkorlátról volt szó, őt

félelemmel töltötte el a csavart minták látványa.

Olyannyira, hogy amikor divatba jött az „olasz csavartfagyi”, nem volt hajlandó csavart fagyit enni, csakis a hagyományos, gombócos változatot.

Egy közeli barátom a nagymamája kabátján lévő gomboktól félt, és ennél az egy esetnél talán érthető a félelem: a gombok mintája egy csúnya szörnyarcra hajazott; ő legalábbis kicsi szörnyarcoknak látta a gombokat, és amikor a nagymamáján az a bizonyos kabát volt, akkor kerülte ölelését.

Megint más az „üregbe eséstől” félt, és elmondása szerint ez a félelem a mai napig megmaradt, így ha nyílt terepen halad, egy nagy réten vagy széles tisztáson, ami egyébként jól belátható (és az lenne a természetes, hogy ott nincs mitől félni), ő bizony a lába alá néz, nehogy egy óvatlan lépésnél beomoljon alatta a föld.

Egy ismerősöm a narancsszíntől rettegett – fogalma sincs, hogy miért, de a lakásban a szülőknek száműzni kellett minden narancsszínű tárgyat.

A fenti példákból jól látható, hogy aligha mérhető fel felnőttként előre, mi lesz az, ami a gyerekeket félelemmel tölti el, hiszen felnőtt szempontból akár teljesen irracionális félelmek is gyökeret verhetnek a gyereklelkekben.

Mit tegyünk szülőként, amikor fény derül egy-egy okra?

• Semmiképp ne bagatellizáljuk el félelmét, ne nevessük ki. Ne mondjunk azt, hogy ez nevetséges, ugyan már! Te már nagyfiú/nagylány vagy! Az iskolások nem félnek….
• Próbáljunk türelmesek maradni akkor is, amikor tizedszer is szembesülünk a számunkra megmosolyogtató helyzettel.
• Legyünk elérhetőek számukra fizikailag és érzelmileg is.
• Öleljük magunkhoz a (bármitől) félő gyereket, biztosítsuk arról, hogy megvédjük, hogy bármi is jön, vele maradunk, számíthat ránk.
• Ha kell, nyugodtan emeljünk át mágikus elemeket a mesékből – „húzzunk fel varázsfalat”, ami mögött elbújhat, adjunk a gyerekre láthatatlanná tevő köpönyeget. A lényeg, hogy teremtsünk száz meg száz olyan helyzetet, amikor mesélhet nekünk a félelmeiről, amikor akár a segítségünkkel kijátszhatja magából azokat. 

Nyitókép: Katie Gerrard / Unsplash