Félelem és rettegés és apró sikerek – Macskásként egy kutyás albérletben

Lassan másfél hét telt el, és jelentem: élek. Innen, a hőn áhított első albérletből, ahova befogadtak a barátaim és egyszem kutyájuk. Érzem, hogy a jó döntést hoztam, és az egyik legnagyobb kalandra iratkoztam fel macskásként: megtanulok együtt élni egy kutyával! 

Nem is akármilyen kutyával. Ő nem az a folyékony halmazállapotú golden retriver, akit a családos reklámok sztárolnak. A mandula szemek, a shiba inu beütés mögött egy intelligens, domináns szellem lakozik, aki minden pillanatban szeretné velem megértetni, hogy a területem a szobám küszöbéig tart, és nem tovább. Ő kicsit sem hiszi el, hogy amikor a barátnőmmel a konyhában nevetünk, az egészséges és veszélytelen.

Ő legalább annyira tart tőlem, mint én tőle.

Persze jó néven veszi, ha megmasszírozom a fejét, ha támaszt nyújtok, amíg a gazdi haza nem ér, de azért jelzi mindig: csak el ne bízzam magam. A reggelimet eszem és próbálok nem azon befeszülni, hogy öt perce engem néz. Nem pislog, nem csóvál. Máskor a gazdáit nézi, de most tüntetőleg elém ül, hogy tudjam, nem mozdulhatok.

Ilyenek ezek a napok, és mégis azt érzem, hogy jól döntöttem. A mufurc pillantások mögött pontosan látom azt a kutyust, aki kísértetiesen hasonlít hozzám. Ugyanolyan bizalmatlanok vagyunk. Időre van mindkettőnknek szüksége ahhoz, hogy belesimuljunk egy új, közös rendszerbe. Néha elfáradok, de igyekszem abba kapaszkodni, hogy babalépésekkel ugyan, mégis minden nappal közelebb kerülünk egymáshoz. Amíg ő azzal van elfoglalva, hogy elfogadja (vagy jutalomfalatokkal megtanulja elviselni) a jelenlétemet, az illatomat, a szabadságomat, nekem akad bőven lehetőségem dolgozni a szorongásomon, a félelmeimen. Erre bőven ad lehetőséget, ugyanis sokszor nem tudom, mire számítsak a részéről. Az éles hangok, a hirtelen ugatás, a fürkésző szemek számomra ijesztőek és feszültségkeltőek. Úgy érzem előtte magamat, mint aki valami rosszat csinált. Pontosan az a feladatom, hogy ennek az ellenkezőjét bebizonyítsam. Hogy ne hederítsek rá, és bátran álljak fel az asztaltól, amikor eljön a mosogatás ideje. Tudom, ez egyeseknek könnyen megy, de abban megegyezhetünk: ha nem is a kutyáktól, de valamitől (valakitől) mindenki fél. 

Így most igyekszem élni a lehetőséggel, ami nekem adatott: testközelben, a szomszéd szobában lakik a félelmem, így kiismerhetem. Adhatok egy esélyt, hogy másképp legyen eztán, meggondolhassam magam, és képes legyek túllépni a félelem szabta ketrecemen. Ehhez pedig két dolog szükséges: hogy megismerjem, miképp értelmezi a világot egy kutya, és hogy én miképp közvetítem azt, amit meg akarok vele értetni. Arra nagyon hamar rájöttem, hogy 

haragra haraggal, félelemre félelemmel reagálni stratégiai öngyilkosság.

Mindketten veszítünk, sőt, mindketten elveszünk ebben a bizonytalanságban. Azt már látom, hogy a kiegyensúlyozott határozottság engem erősít. A felfele fordított tenyerek, az arcmimika nem sokat számít, a békítő hang viszont egészen hatásos. 

Néha már elhiszi, hogy megbízhat bennem és időnként már nem akar ledominálni. Azt hiszem, ehhez három dolog is kellett: az ott töltött idő, a barátaim kitartó nevelése, és kettőnk bátorsága. Ki tudja, a végén talán én is a falka része leszek, egy olyan ember, akit nem szeretne elveszíteni, és akivel pont az a közös, rögös út köti össze, amit még javában koptatunk.

Nyitókép: Berkay Gumustekin / Unsplash