Miért baj az, hogy nem vagyunk ugyanolyanok? – Kritizáljuk egymást, mintha nem lenne holnap

Egyszerűen kilógnak a sorból, és a rájuk irányuló figyelmet pedig végtelenül nehéz elviselniük. Leginkább azért, mert a környezetben élők fontosnak érzik, hogy valamilyen módon reagáljanak az eltérő külsőre. Minősítő, becsmérlő, másokkal összehasonlítgató, megalázó megjegyzéseket tesznek. Egy cseppet sem kímélik a másik önérzetét. Nem foglalkoznak az éppen útjukba kerülő ember érzékenységével, és nem érdekli őket, hogy mennyire tapossák meg otromba megjegyzéseikkel a lelkét.

Mindez már egészen kicsi korban is megnyilvánul. A gyerekek (amint intézménybe kerülnek) azonnal elkezdik összemérni önmagukat, leginkább a külsejüket másokkal, és akik alulmaradnak ebben az összehasonlítgató versenyben, azokra bizony kemény évek várnak.

Csoda, ha már gyerekként elhalkul az önbecsülés? A gyerekek igazán kegyetlenül tudnak egymással bánni, és sokan ezt a kegyetlenséget nem hagyják maguk mögött felnőtt éveikre sem. Nem válnak jobbá, elnézőbbé, toleránsabbá vagy tapintatosabbá, csak ilyenkor már nem feltétlenül szemtől szembe megy a csúfolódás, hanem a másik háta mögött súgnak-búgnak, ontják magukból a lassan ölő mérget, vagy arctalanná lényegülnek át, nick-nevek mögé bújnak, onnan lövöldöznek gyilkos nyilakkal mások gyenge pontjaira.

Én ismerem a gyermeki kegyetlenség természetét, mert engem is értek a külsőm alapján bántó megjegyzések.

Nem vagyok tökéletes és gyerekként sem voltam az. Rés van a metszőfogaim között, vékonyszálú pitypang-hajam volt (és van), és kicsi voltam, olyan „majd’ elfújja a szél” típus. Könnyű volt bántani gyerekként. De a legelgondolkodtatóbb, hogy nemcsak a gyerekek éreztek időnként késztetést a gúnyra, egynéhány felnőtt is tett a külsőmre olyan megjegyzést, ami mélyen beégett a lelkembe. Kaptam én lealacsonyító megjegyzést felnőttől is a termetemre, a hajam színére, a  kese szempillámra és szemöldökömre (igen, a mai napig halványszőke mindkettő), de érte bántó megjegyzés serdülőkoromban a mellem méretét és formáját is.

Nagyon-nagyon sok évvel később ébredtem csak rá, miért is takargattam olyan gondosan azokat, majd miért gombolkoztam ki jobban egy időben, mint kellett volna. Később ébredtem rá, mennyire meghatározó lehet egy-egy kéretlen, otromba megjegyzés a gyerek testképének kialakulására. Nyilván mondanom sem kell, hogy a pozitív testkép kialakulása és stabilitása szorosan összefügg a gyerekkorban megélhető, vagy megtagadott elfogadással.

Tudom, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki megszenvedte ezeket az éveket, nem én vagyok az egyetlen, akinek hosszú volt az út az önmaga elfogadásáig. Én kiírtam magamból (többször is) ezeket a hatásokat, talán leráztam magamról a kegyetlenkedéseket. 

Jákri Beáta grafikus a vizuális művészet segítségével tette ugyanezt és nem mellesleg gyönyörű alkotásaival kiáll a tolerancia, az átlagtól eltérők mindenekfeletti elfogadása, elfogadtatása mellett.

Mutatjuk, milyen szívhez szóló poszttal üzent mindenkinek ebben a témában: 

„Ezeket a »szép szavakat« nagyon sokat hallgattam és bizony hallom a mai napig is. A különbség pusztán annyi, hogy már nem érdekel, de nem volt ez mindig így. Sokszor megkaptam gyerekként az osztálytársaimtól, évfolyamtársaimtól, idegenektől. Ez azt eredményezte, hogy 20 éves koromra az önbizalmam a béka feneke alatt volt mínusz eggyel. Rengeteg munka volt visszaépíteni ezt. Sokszor már az is megfordult a fejemben, hogy mi a fenének nyomorítom én a világot. Könnyebb volna nélkülem. Sokszor takargattam a fogaim, nem mosolyogtam idegen helyen, és elfogadtam, hogy az életben sem fogok kelleni ilyen rondán senkinek. Sajnos mivel orvosilag nem igen tudnak vele mit csinálni, meg kellett békülnöm saját magammal. Nem volt egyszerű. Soha nem tudhatod a másik ember miért néz ki úgy ahogy, épp ezért soha ne bántsd, még poénból se. Ne feledd: vagy jót, vagy semmit.”

A fenti poszt kapcsán kerestem meg őt, mert egy kicsit önmagamra ismertem mindabban, amit leírt, ha nem is éreztem ennyire mélyen magam annak idején, mint ahogy ő fogalmaz (vagy sikerült úgy kommunikálnom, hogy egy idő után nem volt izgalmas számukra a bántás és leálltak azelőtt, hogy az önrombolás gondolata megfogalmazódott volna bennem). Ám posztjának mondandójával nagyon is tudok azonosulni.

Telefonbeszélgetésünkből, a posztszöveg kiegészítésére tovább idézem gyerekkorára vonatkozó visszaemlékezéseit:

„Tényleg nagyon sokszor kaptam meg azokat a sértő szavakat. Nagyon nehéz időszak volt. A gyerekek egymással nagyon gonoszak tudnak lenni. Nem foglalkoznak azzal, hogy ennek hosszabb távon a másik ember életében milyen következményei lesznek. A legnagyobb baj az, hogy sokszor ebbe még a felnőttek sem gondolnak bele. Sokszor sírtam az iskola wc-jében, mert igazságtalannak tartottam, hogy én nem lehetek olyan szép, mint a többiek. Kevés barátom volt, és javában ugyanúgy bántották őket is, mint engem. Sokan közülük a mai napig nem tudták ezeket a gyerekkori traumákat feldolgozni.

Nekem nagyon sokat segített, hogy ki tudtam írni vagy rajzolni magamból az érzéseim. Sokszor a saját álomvilágomba menekültem a külvilág elől, ahol nem bántottak. Ez arra volt jó, abban segített, hogy ne akarjak ártani magamnak. Mert kamaszként nekem is megfordult a fejemben, hogy jobb lenne a világ nélkülem. Aztán valahogy mindig kaptam egy-két jó szót a barátoktól, családtól és valahogy sikerült mindig túllépni ezeken a sérelmeken. Persze semmi nem tűnt el nyomtalanul. Rengeteg személyiségfejlesztő könyvet elolvastam, mire elfogadtam magam a hibáimmal együtt. Ma már csak az ötleteim nyerem abból az álomvilágból, ami egykor a menedéket jelentette a sötétség elől.”

A fenti szívszorítóan őszinte vallomásból egész világosan látszik, hogy milyen mélységesen mélyre képesek lökni kegyetlen, otromba megjegyzéseikkel a bántalmazók azokat, akiket nem akarnak elfogadni. És valóban nem mérlegelik szavaik súlyát, nem járnak utána tetteiknek, számukra csak egy gonoszkodó, kellemes érzést biztosító kijelentés, gúnykacaj az egész. Csekélység, hiszen csak szavak.

Csak… lerombolják annak a másiknak a teljes világát, a földbe tapossák érzéseit, eltiporják jövőre vonatkozó reményeit. Gonosz játékot űznek büntetlenül, mert sajnos a felnőttek jórésze szó nélkül hagyja, ha a gyerekek között üti fel a fejét az ilyen jellegű verbális merénylet. Ártatlan kis tréfának definiálják, vagy megvonják a vállukat, mert nem olyan nagy ügy, van ennél rosszabb is.

Vagy éppen a szülőktől lesik el az ilyen magatartást a kicsik, mert a gyerekek figyelnek. Úgy fognak viszonyulni a mássághoz, úgy fognak közeledni a másik ember gyenge pontjaihoz, ahogy azt a szülői példa mutatta. Ha az anyuka kibeszéli a szomszédasszony elrontott frizuráját, vagy gúnyosan mosolyog annak súlyfeleslegén vagy dagadt bokáján, úgy tesznek majd ők is. Ha gúnnyal és nem együttérzéssel közeledik a környezetében élő többi ember felé, nagyon is sanszos, hogy a csemete se fog különbül bánni társaival. Vagy még rosszabbul, még kegyetlenebbül, hiszen gyerekkorban nincs határ.

Felnőttként, szülőként, pedagógusként igenis van abban felelősségünk, ahogy a gyerekek bánnak egymással. Észre kell venni, be kell avatkozni, véget kell vetni még a kezdet kezdetén a bántalmazásnak. Elfogadhatatlan az, ha bárki gúnytáblát csinál egy társából.

Én szívből hálás vagyok ezért a bátor, gyönyörű, léleknyitogató, őszinte posztért, és az őszinte megnyilvánulásért is. Szerintem Bea gyönyörű. Gyönyörű, önazonos és hiteles ember. Az volt gyerekként is. Sokat tanultam tőle, erősebb lettem általa és önmagammal szemben is elfogadóbb.