Hasznos vagy káros? – Képzeletbeli barátok szerepe a gyermekek életében

Azt, hogy a gyerekek fantáziája határtalan – képzeletben bármi lehet bármi és számukra teljesen kézzelfogható minden mintha-helyzet –, miközben pontosan tudják, hol van a határ a valóság és a képzelet között, a saját gyerekkori emlékeimen felül egy egészen közeli példán értettem meg.

Van a rokonságunkban egy mára már felnőtt, tisztes családapa, aki hároméves kora körül nagyon szeretett járműveket vezetni. Az ő képzelete egy pillanat alatt varázsolta át a lakás bútorait ilyen-olyan eszközzé. Vonattá, teherautóvá, akár hajóvá is. Különösen szeretett egy bizonyos öblös fotelt, ahol egy fakanál és egy régi mosógép fedelének segítségével (sebváltó és kormány) hosszú utazásokat ejtett meg – gondolatban. Három ugyanolyan fotel is volt a család nappalijában, de a kisfiú egy bizonyos fotelt vett rendszerint birtokba.

Történt egy alkalommal, hogy egy ismerős látogatott el hozzájuk. A szülők hellyel kínálták, de alig ült volna le, a kisfiú rászólt, hogy ne tegye, mert az a fotel a kamionja. Amikor egy másik fotelt választott, ott meg azért szólt, mert az a fotel éppen a vonatot jelképezte számára, oda se ülhetett a vendég. Amikor végül megkérdezte tőle az ismerős, hogy mégis, akkor hova ülhet, ahol nem zavar, a kisfiú nagy szemekkel nézett rá, miközben rámutatott a harmadik fotelra és azt mondta: hát oda, az egy fotel. Nem látod?!

Ugyanez a kisfiú, nagyjából ugyanebben az időben egy barátot is teremtett a maga számára, akit természetesen csak ő látott, de tiszteletben kellett tartani a családtagoknak, ha nem akartak feszültséget. A barát csak a lakás falain belül létezett, onnan soha nem tette ki a lábát, de hónapokon át hűségesen várta haza a kisfiút az óvodából. Meghallgatott mindent (és igen jó hallgatóságnak bizonyult), és párbeszédekben is részt vett. Ahogy bonyolult és elmélyült játéktevékenységekben is teljes értékű partner volt a kisfiú számára. Azzal a baráttal lehetett a legerősebb, legmagasabb tornyot építeni, vele lehetett terveket egyeztetni (most tegyünk úgy, mintha…. most te leszek a főnök, most állj ide). A kisfiú soha nem kérdezte meg az édesanyját, hogy mit szól a baráthoz, számára

természetes volt az is, hogy az anyukája nem teszi szóvá a láthatatlan barátot.

Elfogadja annak létezését és nem próbálja szárnyát szegni a teremtő képzeletnek.

Aztán ahogy jött a barát, egyszer csak elveszett, de hogy mikor, váratlanul, vagy lépésről lépésre távolodott, az kideríthetetlen maradt. A barát ugyanis ritkán nyilvánult meg kifelé, a vele való kapcsolódás aktív játékban és a vele zajló párbeszédekben volt tetten érhető.

A szülők se nem erősítették a láthatatlan kisfiúval való barátságot (mert egy hasonló korú kisfiúról volt szó), se nem támadták. Ha mégis szóba került, akkor úgy tettek, ahogy a gyerek azt megkívánta: maguk is barátsággal. De az anyuka nem rakott magától még egy terítéket az asztalra, hogy a láthatatlan barát is reggelizzen velük (csak ha a gyermeke ezt igényelte) és nem mondta soha, hogy hajrá, hajrá, pakoljatok össze a barátoddal.

Tisztelettel és elfogadással közelítettek a helyzethez és nagyon helyes volt ez a megközelítés, hiszen nagyon sokat kapott a gyerek attól a képzeletbeli kisfiútól, attól a baráttól: megértést, elfogadást, az érzelmekről való kommunikálás bátorságát, energiával teli kreativitást, a képzelet fejlődését. És természetesen hosszú, nyugalommal teli órákat, ahol azt látták, hogy olyan tartalmas, elmélyült játékba merül a gyerek, ahol szemmel láthatóan jól érzi magát.

Jó néhány évtizeddel korábban azonban nem volt ennyire egyértelműen tiszta a kép a képzeletbeli barátokat illetően, a múlt század harmincas éveiben még inkább negatív jelenségként definiálták és azt tanácsolták a szülőknek, hogy vessenek véget a képzeletbeli barátságnak. A hatvanas évektől változott csak a helyzet és fedezték fel a gyermek fejlődésére pozitív értékeit és hatásait a fantázia teremtette barátoknak.

Igen gyakori jelenségről van egyébként szó, a  2-10 év közötti gyerekek körülbelül egyharmada teremt önmaga számára hosszabb-rövidebb ideig élő barátokat, ez a szám hétéves korig magasabbra kúszik,

akár a gyerekek 65%-a is ápolhat kapcsolatot fantáziabaráttal.

De azt is tudni kell, hogy a szülők egy jelentős hányada nem ismerheti meg  gyermeke képzeletbeli barátját, sokszor azért, mert a kisgyerek titokban tartja annak létezését, vagy ha a szülőknek mégis feltűnik egy-egy különös helyzet vagy párbeszéd, akkor letagadja – olykor éppen azért, mert nem volt egyértelműen pozitív a szülő első-váratlan reakciója, amikor mégis belefutott a jelenségbe, így tart a reakcióktól. Máskor nem feltétlenül óvatosságból, inkább azért, mert a képzeletbeli baráttal való kapcsolat kétszemélyes, és számára az a komfortos, ha arra más nem lát rá.

De ki is az a képzelt barát?

Egyrészről egy láthatatlan, csak a gyermek képzeletében létező lény (lehet ember, állat, akár egy kiskutya, mesefigura is), amely bármikor előhívható, de megjelenésének általában vannak szabályai – ahogy az a fenti példában is –, sok esetben a láthatatlan barát az otthon falai között marad, de ez sem törvényszerű. Vannak gyerekek, akik a számukra félelmet vagy szorongást keltő helyzetekben, helyszíneken is előhívják a nekik erőt, megnyugtatást hozó barátot, például utazásoknál vagy akár egészségügyi kezelések alkalmával.

De egy másik megközelítés szerint képzeletbeli barátként tekinthetünk azokra a fizikai síkon megjelenő, jelenlévő tárgyakra (játékfigurákra) is, amelyek a gyermeki képzeletben életre kelnek, mert abban a formában rájuk nem vonatkoznak a fizika törvényszerűségei, bármire képesek, emberi tulajdonságokkal, de akár varázserővel is bírhatnak. A lényeg, hogy egy olyan fantázia által teremtett vagy megszemélyesítés során „életre kelt” lény, akinek szerepe óriási: őszinte, megmásíthatatlan szeretettel és elfogadással vesz részt a gyermek életében. Pontosan addig, amíg neki erre szüksége van.

Szülőként nem kell félni a képzelt barát megjelenése miatt, higgyük el, nem az a barát lesz az állandó és az egyetlen barát majd gyermekünk életében, nem fog a jelenség miatt elszigetelődni a társaktól, sőt egy láthatatlan barát segítheti azoknak az interakcióknak a gyakorlását, amelyek segíthetik a gyereket a valódi társas kapcsolatokban párhuzamosan és később is. Attól sem kell félni, hogy a képzelt világban „rekednek” a kicsik, hiszen pontosan látható, hogy magabiztosan járnak azon a keskeny pallón, amely a realitást és a fantáziavilágot összeköti.