Az Advent titkos története a gyertyák fényétől a lélek melegéig
Az advent a várakozás és a remény időszaka, amikor lélekben a karácsony csodájára készülünk. Négy héten át sorban gyújtjuk a gyertyákat, és közben érezzük, hogy minden egyes fellobbanó láng egyre közelebb visz az ünnep melegéhez. Lelassul az idő, teret kap a csend és az összetartozás. Ilyenkor sokan újra felfedezik, milyen jó érzés hinni abban, hogy a fény mindig visszatér. Erről szól ez a néhány hét. Elvileg. Mert közben sorozatvetővel bombáz bennünket az arany, az ezüst és a bronz vasárnap, minden hangos, túlságosan csillogó, és ebben a kaotikus hang- és fényözönben talán nehezebb meglátni egyetlen szál gyertya fényét.
Most álljunk meg egy pillanatra és tekintsünk vissza az advent eredetére, történetére, Burján István néprajzkutató kalauzolásával.
Az advent története egészen az 5. századig nyúlik vissza. A téli napforduló időszakában már eleink is áhították a fényt. A Szent Andrást követő első vasárnap, amit ma az Advent kezdeteként ünneplünk, akkoriban az egyházi év kezdete volt. „Ezen a napon a plébános felolvasta, hogy abban az évben hányan születtek, hányan haltak meg, hány temetés volt. Ilyenkor kezdődött az a négy hetes periódus, amely Jézus jelenlétének különféle formáit ünnepelte elmélkedéssel, elcsöndesedéssel. Az első a történelmi eljövetel volt, amikor Jézus megszületett Betlehemben, és emberként eljött, a második a lelki, amikor Jézus megszületik a hívő ember szívében, a harmadik a szentségi, amikor az egyházban, a szentségekben jelenik meg, végül a végső eljövetel, ami Jézus dicsőséges visszatéréséről szól a világ végén.
Aztán a 19. században az adventi időszak újabb szimbólummal gazdagodott. Az első adventi koszorú 1839 körül készült Hamburgban Johann Heinrich Wichern evangélikus lelkész kezdeményezésére egy árvaházban. Persze ez messze nem olyan volt, mint manapság. Egy nagy kocsikerékre 24 egyszerű és 4 kiemelt gyertyát erősített, ezek voltak a vasárnapok. Idővel a koszorú kisebb lett, egyszerűsödött, a négy vasárnap jeleként maradt négy gyertya.
Ezek jelentése: hit, remény, öröm, szeretet. Közülük három lila, egy pedig rózsaszínű volt.
Ebben az időszakban hajnalonként rorátéra, azaz hajnali misére jártak a hívek, amelyet Krisztus eljövetelére, a világ világosságára emlékezve tartottak. A férfiak és a nők hajnalok hajnalán mentek a templomba a meghitt hangulatú szertartásra. Ilyenkor sokszor már havazott, és útközben eldobálták a havat. Ennek egy kicsit nevelő hatása is volt, hogy segítsenek egymásnak. Aki az orgonát fújtatta, sokszor haza sem ment, volt, hogy a paplakban aludt, mivel ez komoly feladat volt. Az angyali vagy aranyos misének is nevezett szertartás végén a híveket egy kis asztalon némi elemózsia is várta. Ezek a roráték a Kárpát-medencében a magyaroknál, horvátoknál és cseheknél egyaránt jelen voltak.”
Az adventi időszakban nem lehetett zajos mulatságokat tartani és a régiek ezt nagyon szigorúan vették. Ilyenkor nem volt lakodalom. A lányok és asszonyok a fonóban gyűltek össze, fonni, hímezni, szőni. Ilyenkor nem is nagyon énekeltek, inkább történeteket meséltek, és bizony, ha valaki mégis énekel, arra nagyon megrovóan néztek volna. Ez egyfajta közösségi tudatformálás is volt, hogy mikor hogyan illik viselkedni.
Tollfosztásra is összegyűltek, hiszen Márton-napkor leszedték a kacsák és a libák tollát. Megfogták az állatot és kézzel „lecsupálták” a nyakán, a mellkasán és a szárnyak alatti pihe-puha tollakat. Ez olyasmi, mint a birkanyírás. Később ezek közül kiválogatták a legpuhább tollakat, ezekből készültek a párnák. Ez nagyon aprólékos munka volt. Az apró tokokat, amelyek megmaradtak, a legények elcsenték és annak a lánynak a kapuja elé szórták, akinek szerettek volna udvarolni. Aki rendesen összesöpörte, arra azt mondták, jó feleség lesz belőle, aki csak úgy félvállról vette, arról azt mondták, lusta, nem érdemes elvenni.
A férfiaknak is megvolt a feladata ilyenkor. Elvégezték a ház körüli munkákat, az udvarban és az istállóban rendet tettek, kijavították a kocsi hibáit és új rudat készítettek, ha kellett. Kimentek az erdőbe fát vágni és fejszével összevágták a tűzifának valót. Azért visszafogottan megittak egy kis bort, hiszen Kelemen pápa méltányos volt, amikor azt mondta, három napos a böjt. Az azt jelentette, hogy a szerda és a péntek húsmentes, a szombat is, de akkor is lehetett egy kis húst enni, csak a zsíros étel volt tiltólistás.
Az advent egyúttal a disznótorok időszaka is volt. Ezek a családi alkalmak munkával és valljuk be, egy kis szórakozással is teltek. Egyes helyeken a disznótoros vacsorára a szomszédok felöltöztek maszkának, például ördögnek, cigányasszonynak vagy medvének és odamentek a házhoz. Ilyenkor a házigazdák adtak nekik egy kis kolbászt vagy töpörtyűt, és ha felfedte magát, levette az álarcot, akkor az asztalukhoz is meghívták. Lehet, hogy hajnalonként elfogyott egy kis pálinka, de arra gondosan ügyeltek, hogy ne énekeljenek. Sőt, az is fontos volt, hogyan beszélnek és viselkednek. Úgy tartották, az Úr eljövetelére csak tiszta lélekkel lehet készülni.
A haragosok, akik az év folyamán nem köszöntek egymásnak, megbékéltek. A hagyomány szerint a gyerekek odamentek édesanyjukhoz és bocsánatot kértek, hogy az év folyamán rosszul viselkedtek. Mindenki igyekezett megtisztítani a lelkét. A falu apraja-nagyjának volt még egy fontos feladata: a karácsony előtti utolsó hetekben elkezdték betanulni a betlehemezést.
Advent utolsó napjaiban házról házra jártak a beöltözött betlehemesek, színjátékkal, énekkel, versekkel idézték fel Jézus születését.
Ma már nem fosztunk tollat, nem kell rendet tenni a ház körül, de mi is megbékélhetünk haragosainkkal, bocsánatot kérhetünk azoktól, akikkel nem bántunk elég jól az év folyamán. Ha csak napi néhány percre el tudunk csöndesedni, ha nemcsak azokat az ajándékokat vadásszuk, amelyek jó drágák és megválthatjuk vele az egész éves elmaradt odafigyelést, ha ebben a néhány hétben ki tudunk szakítani magunknak és szeretteinknek egy-egy csendes estét, akkor talán egy lépéssel közelebb kerülünk önmagunkhoz és a Megváltóhoz, hogy méltóképpen fogadhassuk szenteste.
