„Ez nem arról szól, hogy a gyereknek mindent szabad” – Mi is az a Pozitív Fegyelmezés?

Örömteli esemény után faggatlak. Beavatod az olvasókat, mi is történt most, hol vagy éppen?

A Szent Imre Kórházban fekszem, itt szuszog mellettem a majdnem egynapos harmadik lányom.

Gratulálunk! A másik két lánygyermek hogyan fogadta a hírt? Segítettek anyának a szülés előtti hónapokban?

Rengeteget segítettek. A hatéves nagylányom rettenetesen lelkes, iszonyúan várta, várja a kistesót. Ő pakolta össze a kórházi táskámat, ő hajtogatta be a babaruhákat a szekrénybe, ő duruzsolt neki, hogy forduljon be, és most már szülessen meg. A kisebbik, aki hároméves, eltanulta a lelkesedést, de ő inkább azzal van elfoglalva, hogy kiélje a saját „kisbabaságát”.

Mindkettejüket már a Pozitív Fegyelmezés jegyében nevelted?

Igen, szerencsém van, mert már a gyerekeim születése előtt, pedagógusként ismertem meg a Pozitív Fegyelmezést, így már a születésük óta tudok „kísérletezni”.

Nem is próbálkoztál mással?

Fel sem merült, mert ebben a szemléletben mélységesen hiszek, az eszköztára pedig gyakorlatilag végtelen, így nem szorulok másra. Illetve vannak hasonló társszemléletek, amik ugyanúgy demokratikus nevelési szemléletek – mint a Játékos nevelés; Beszélj úgy, hogy érdekelje; Kapcsolódó nevelés –, csak kicsit máshogy közelítenek, máshol vannak a hangsúlyok, és esetenként más eszközöket írnak le részletesen. Merítek belőlük is, de ezek a módszerek elméleti alapjaikban egyeznek, és az eszközeik teljesítik a Pozitív Fegyelmezés kritériumait.

Nekem a Pozitív Fegyelmezés kifejezésből az jön le, hogy fegyelmezünk, tehát mindent nem hagyunk a gyereknek, de mindezt pozitívan tesszük, vagyis nem büntetjük. Mennyire járok közel az igazsághoz?

Nem tévedsz, mindkettő igaz. A szemlélet lényege tényleg a nevében rejlik, bár a magyarból nehéz kihámozni. A fegyelmezés latinul eredetileg azt jelenti, hogy tanítás, példamutatás. Az egész szemlélet arról szól, hogyan tanítsuk meg a gyerekeket mindazokra a dolgokra, értékekre, készségekre és persze viselkedésre, amiket szeretnénk, hogy tudjon, ahogy szeretnénk, hogy viselkedjen.

Az is benne van ebben, hogy nem a rossz viselkedésen van a fókusz, az csak egy hiba, egy olyan alkalom, amikor nem sikerült úgy valami, ahogy kellene: egy jelzés, hogy itt van még tanulnivaló. De van időnk tanítani, egészen a felnőttkorig.

Tehát nekünk is azt kell csinálni, amit a gyerektől elvárunk? Vagy ez nem ilyen egyszerű?

Érdemes, igen, de sokszor nem is ilyen egyszerű. Sok mindenben elég a példánk: a köszönés, a megköszönés, a bocsánatkérés valószínűleg maguktól is kialakulnak, ha tőlünk is látják, és bizony az is gyakori, hogy sokat veszekszünk a gyerekkel, amiért nem pakol el, de valójában mi magunk sem szoktunk.

Ugyanakkor rengeteg dolog van, amit attól még, hogy mi valahogy csinálunk, a gyerek nem fog automatikusan lemásolni. És azokról a dolgokról sem kell feltétlenül lemondanunk, amikben mi nem vagyunk igazán jók, mert

a tanításban bár fontos a szülői munka, de nem ez az egyetlen eszközünk.

Milyen hatékony eszközeink vannak még?

Szerencsére rengeteg van. Sok-sok olyan helyzet van, amikor a gyerek valószínűleg már tudja, hogy mit kellene csinálni; ilyenkor érdemes rászólás, utasítás helyett őt kérdezni, például így: „Mit kellene felvenni, hogy ugrálhass a pocsolyában?”. Azokban a helyzetekben, ahol nem tudja a választ, ott érdemes előre megbeszélni és visszakérdezni, akár le is rajzolni, esetleg el is játszani.

Hány éves kortól érdemes ezt elkezdeni, mikortól lehet a gyerek partner ebben?

Nincs alsó korhatár. A csecsemők nyilván még nem sok fegyelmezési kihívás elé állítanak bennünket, de persze egy két- vagy háromévessel sem feltétlenül alkalmazható még a teljes eszköztár, az a része viszont használható, hatékony tud lenni.

Egy gyakorlati példában hogy nézne ki a Pozitív Fegyelmezés. Mondjuk az ötévesemnek nincs kedve oviba menni, nem akar felöltözni – mit teszek?

Ha oviba menni nincs kedve, és ezért nem öltözik, akkor simán lehet, hogy csak nagyon együttérzek vele és felöltöztetem. De be lehet vetni valami játékot, mondjuk megkérdezed, „Fel tudod venni nekifutásból?”, de lehet a kompetenciaérzésére építeni és feladatot adni neki, amiben azt mondod: „Kéne nekem valaki, aki össze tudja válogatni a ruháit és fel tudja őket venni egyedül. Ismersz ilyen embert?” Aztán meg is lehet kérdezni, hogy mi segítene neki, vagy hogy hogyan tudná megoldani a problémát, vagy lehet emlékeztetni annak a negatív következményeire, ha nem öltözik: „ha nem érünk be 9-ig, akkor sajnos már nem lesz időd reggelizni”, és lehet pozitív következménye annak, ha igen „Ha öt percen belül kész vagy, akkor még van öt percünk olvasni”.

Viszont ha ez egy rendszeres probléma, akkor általában nem a reggeli készülődés során próbáljuk megoldani, hanem elővesszük a kérdést először magunkban (vagy a szülőtársunkkal), végiggondoljuk, hogy mi lehet a probléma, mit szeretne vajon elérni a viselkedésével, mi segíthetne, hogy jobban menjen – aztán elővesszük a kérdést a gyerekkel is, mondjuk így: „Észrevettem, hogy a reggeli készülődés milyen gyakran fordul veszekedésbe, és én nem akarok veled veszekedni, mert szeretlek. Szerinted hogyan oldhatnánk meg a problémát? Mi segítene neked, hogy időben el tudjunk készülni? Készítsük elő a ruháidat már előző este, vagy inkább rajzoljunk egy plakátot, amin rajta van minden feladat?”

Az a cél, hogy azt közvetítsük, hogy van itt egy probléma, amit közösen meg kell oldanunk. Egy oldalon állunk, segítek, de neked is felelősséget kell vállalnod.

És a gyerekek általában szívesen vállalják is. Egyrészt azért, mert az ember alapvetően úgy van összerakva, hogy meg akar felelni, jól akar teljesíteni, másrészt, mert ezzel azt is üzenjük, hogy ő erre képes, és ez a kompetenciaérzés nagyon motiváló. Harmadrészt pedig azt is megvillantjuk, hogy miért érdemes neki együttműködni, hiszen ő sem szeret veszekedni, ráadásul hamarabb szállunk le a nyakáról.

Meggyőzően hangzik, de az ehhez szükséges tudásanyag elsajátítása nyilván nem megy egyik percről a másikra. Te abban segítesz a szülőknek, hogy ez könnyebben menjen. Pontosan hogyan?

Van ebben egy tudásanyag, és persze meg kell küzdenünk a saját hozott mintáinkkal és az ösztöneinkkel, amik – pláne idegesen – hajlamosak az ellenkező irányba vinni minket. Én abban tudok segíteni, hogy workshopokon, szülőtréningeken nemcsak mesélek ezekről az eszközökről, hanem a résztvevők ki is próbálják őket, gyerek és szülői szerepből egyaránt, így sokkal könnyebbé válik a gyerek szempontjának a figyelembevétele és a Pozitív Fegyelmezés használata. És persze a szülőtréningeken és az egyéni tanácsadásokon is van lehetőség, hogy a naponta otthon felmerülő helyzetekre konkrét megoldásokat találjunk, nem is egyet.

Vannak tipikus, visszatérő problémák?

Persze, mindannyian ugyanazokkal a helyzetekkel küzdünk. Amit te is mondtál, a reggeli öltözés tipikus, emellett az ellenkezés, a szelektív hallás, az evés-alvás, az agresszió, a tesóféltékenység, a kütyük a legjellemzőbbek, mivel egyelőre főleg iskola előtt álló gyerekek szülei fordulnak hozzám.

Ezeket mennyi idő alatt lehet „kezelni”? Hetek, hónapok, évek?

Azonnal lehet kezelni és azonnal lehet jobb, de

nullára csökkenteni a konfliktusok számát nem lehet és nem is kell.

Van, ami gyorsabban, és van, ami lassabban változik, fejlődik. Minél nagyobb az érzelmi érintettség, minél nagyobb önkontroll kell hozzá, annál lassabb a változás. Az én nagylányom például nagyon nehezen vette a kicsi születését, sokáig bántotta. Aztán egyre kevesebbet, aztán egy idő után már csak akkor, ha valamitől feszült volt. Aztán már nem bántotta fizikailag, de nagyon csúnyán beszélt vele. Aztán megtanulta, hogy sokkal jobban célt ér, ha inkább kedves, de ha bármit rosszul csinált vagy mondott a kicsi, akkor nagyon durván letorkolta. Most hatéves a nagy, három a kicsi, és a legújabb fejlemény, hogy tudja neki azt mondani, ha a közös játszásról vagy meseválasztásról van szó, hogy „Igen”, ahelyett, hogy „NEM! Az hosszabb!”. De persze időnként előfordul, hogy kigáncsolja, vagy lehülyézi, mert mást szeretne, mint ő…

Mindig lehet türelemmel kezelni a nehéz helyzeteket, vagy bocsánatos bűn, ha néha elszakad a cérna? Te szigorú vagy magaddal ilyen szempontból?

Dehogy lehet mindig türelemmel kezelni, erre esély sincs. De nem is baj, ha a gyerekeink azt látják, hogy néha mi is elszúrjuk, dühösek vagyunk, hogy rájuk is dühösek vagyunk olykor, mégis szeretjük őket. Igyekszem magamnak is ezt mondani, bár néha nem megy, és azt érzem, hogy ha tanítani tudom, akkor csinálnom is jobban kéne... Vannak ilyen és olyan napok.

Szoktál kapni kritikákat? Vagy ha te személyesen nem is, mivel szokták a leginkább „támadni” a Pozitív Fegyelmezést?

Sokszor azt hiszik, hogy ez arról szól, a gyereknek mindent szabad, vagy a szülő fél a gyerektől, így mindent ráhagy, nincsenek korlátok. Ez tévedés. A valódi korlát nem az, hogy ha a gyerek valami rosszat csinál, akkor én utána kiabálok vagy megbüntetem, hiszen az azt tanítja, hogy szabad, csak ára van. A valódi korlát az, ha mindent megteszek, hogy meg se történjen: megelőzöm, megakadályozom, és ha mégsem sikerül, akkor közösen igyekszünk megelőzni és megakadályozni a következőt.

Nyitókép: Kepes-Végh Juli

Ajánljuk még: