Köszönöm a rossz példát, kedves szüleim, tanultam belőle!

Család

Köszönöm a rossz példát, kedves szüleim, tanultam belőle!

Néhány napja a hála egy új szintjére leltem rá magamban. Nap mint nap örülök neki, hogy szerető férjem van, akivel három egészséges és csodálatos gyermeket nevelünk, de most belém hasított az érzés, hogy ugyan még fiatal vagyok, de máris sikerült valóra váltanom egy gyerekkori álmom.

Elvált szülők gyermekeként nőttem fel, és olyan nagy korkülönbség volt köztem és a testvéreim között, hogy nagyon sokszor éreztem magányosnak magam. Az a kócos hajú, maga körül sok-sok mindent nem értő, de néha így is túl sokat megértő kislány akkoriban elhatározta: kizárólag azzal a férfival köti majd össze az életét, akiről érzi, ő az, aki neki született meg. Ha megtalálja ezt a férfit, és gyerekeik lesznek, majd kis korkülönbséggel fognak egymás után születni, hogy igazi testvérek lehessenek.

Édesanyám vegyes érzelmekkel hozott engem világra harminckét évvel ezelőtt. Tudta, hogy mindennél jobban vágyik egy kisbabára, ám azzal is tisztában volt, hogy a párkapcsolata édesapámmal nem a legstabilabb alapokra épült. Sejtette, hogy a szülőséggel járó nehézségeket jó eséllyel egyedül kell majd leküzdenie.

Nem sok emlékem van az apámról, mert nagyon kevés időt töltött velünk otthon, és amikor mégis, akkor általában veszekedtek. Akkor még nem értettem, miért ilyen a családom, mi lehet a baj. Végül apa elhagyott minket, amikor én hétéves voltam, az öcsém pedig kettő.

Emlékszem a napra, amikor egy jól megtömött táskával a kezében kisétált az ajtón és nem jött vissza többé.

Örültem, hogy nem kell több veszekedést végignéznem, de az azért eléggé megijesztett, amikor anyám annyira rossz passzban volt, hogy nekem kellett megetetnem a hűtőben talált felvágottakkal a sírdogáló, éhes kisöcsémet.

Még mindig bűntudatom van amiatt, hogy nem igazán szerettem az öcsémet, aki akkor született meg, amikor én már ötéves voltam. Mentségemre szóljon, hogy öt egész évet leéltem az életemből egyedüli gyerekként, anyukám figyelmében, szeretetében fürdőzve. Amikor lett testvérem, csak azt éreztem az egészből, hogy ő kisebb és aranyosabb, mint én, és a születése óta fele annyit sem foglalkozik velem anya, mint addig.

Sokan nem is gondolnák, mennyire nehéz helyzetben vannak a nagy korkülönbséggel született testvérek.

Főleg ha különböző nemű gyerekekről van szó. (Persze biztos van olyan család, ahol ez vált be.) Mi egy kicsit úgy nőttünk fel, hogy nem igazán volt gyerektársaságunk, egymással nem tudtunk minőségi időt tölteni. Amikor én másodikos voltam, ő még mindig csak hároméves volt, és mindent elrontott, széttört, ami nagyon idegesített engem.

Utólag megtudtam, hogy apámnak viszonya volt egy másik nővel, és végül őt választotta helyettünk. Néha gondolkodok rajta, hogy írok neki egy levelet. Van, hogy odáig is eljutok, hogy a kezembe veszek egy színes tűfilcet, egy papírlapot, de végül nem írok rá egy szót sem. Gondolom keresne, ha kíváncsi volna rám…

Évekkel később anyukám újraházasodott, és tizenöt éves koromban született még egy öcsém. Az ő születésének már őszintén tudtam örülni, élveztem a babázást és a rám háruló feladatokat. De akkor is inkább egy “mini anya” szerepet töltöttem be, mint testvért.

Röviden, és tömören ez volt az én otthonról hozott csomagom, így indultam neki a párkeresés kalandos, de rögös útjának.

Némi keresgélés és kudarcba fulladt kapcsolat után sikerült megtalálnom a számomra legcsodálatosabb férfit, akinek immár hét éve vagyok a felesége. Három fantasztikus gyerekünk tizenkilenc hónap különbséggel követte egymást. Számomra minden nap felér egy csodával, miközben figyelem őket, ahogy együtt visítva nevetnek játék közben, ahogy éjjel megkeresik egymás kezét és azt fogva alszanak békésen.

Amikor ezt látom, kicsit a bennem élő magányos gyerek gyógyul, negyedikként megfogja az ő kezüket.

Persze be kell vallanom, az álmok megvalósításának ára is van: hat éve pihentem ki utoljára magam igazán. Az ő bandájuk erős várát én alapoztam meg, de nekem is kell naponta fenntartanom: amikor fodrászkodom a négyéves kislányom fenékig érő haján, addig a kétéves kisfiam felmászik egy szekrény tetejére és a szemem láttára leugrik a tetejéről… Amikor plafonig ér a játék a gyerekszobában, de természetesen mindig az az egy plüsi, vagy duplo-figura kell mind a háromnak, és ez napi minimum négy cicaharcot eredményez.

Ha már kardomba dőlnék, és megbánnám egy másodpercre, hogy nem pihentem ki két gyerek között magam, segítségemre siet az én bástyám, a férjem. Az álom másik megvalósuló eleme.

Talán az egyik legnehezebb dolog egy ember életében az, hogy megtalálja a hozzá legjobban illő társat. Aki kiegészíti őt, megérti, megnevetteti, lelkileg biztonságot nyújt egy életen át.

Ha elsietjük a döntést, ha félretoljuk a bennünk motoszkáló baljós érzést, és sodródunk az árral, annak sajnos a legtöbb esetben rossz vége lesz. Manapság széthullott családok ezrei igazolják ezt. Az is becsülendő, ha a felek kitartanak egymás mellett és dolgoznak azon, hogy működőképes család legyenek, annak ellenére is, ha érzik, nem az igazi.

De egy házasságért is dolgozni kell, minden egyes nap, akkor is, ha az igazi mellett alszunk el éjjelente.

Fontos jókat nevetni, közös hobbikat választani, főzni együtt, minden nap átölelni egymást legalább egy alkalommal és beszélgetni! Megbeszélni a dolgokat, meghallgatni a másikat.

Bizalom és egymás iránti tisztelet. Szerintem ezek a legfontosabb dolgok a szeretet mellett egy kapcsolatban, és talán még az álmok valóra váltásában is. Most már értem, hogy ezeknek a hiánya volt a probléma a szüleim között.

Végeredményben hálás vagyok a szüleimnek, hogy akaratuk ellenére példát mutattak nekem. Egy rossz példát, amit nem érdemes követni.

Ajánljuk még: 

TE IS HAZUDTÁL AZ ÉLETRŐL A FELNŐTTÉ VÁLÓ GYERMEKEDNEK?
KEDVES MURPHY, ÍGY NEM LESZÜNK JÓBAN! – AVAGY A SZÜLŐK KÉT NAP SZABADSÁGOT AKARTAK
RÁKVÖRÖSRE SÜLT GYEREK, RÁKKAL DIAGNOSZTIZÁLT APA – IDŐSZERŰ JÓL ZÁRNI A NYARAT

Amire felnőttként is emlékezni fognak: közös esték a falra vetítve
Valószínűleg mindannyiunknak megvannak a kedvenc családi szertartásai. Ha gyermekeink vannak, akkor azt is tudjuk, hogy mindennapjainkat sűrűn átszövik az olyan – sokszor rutinszerűen – ismétlődő pillanatok, amelyeket átélve melegség költözik a lelkünkbe, és mosoly árnyéka jelenik meg arcunkon. Számomra annak a hat apró lábnak az egyre csak közeledő ütemszerű dobogása egy ilyen pillanat.