Egyszerre csak az egyik gyerekemre figyelni igazi terápia – neki és nekem is

Nagycsaládos anyukaként nekem is kellett pár év, mire felismertem, hogy ugyan fontosak és értékesek a teljes körű és teljes létszámban megvalósított családi programok (és persze minden a gyerekekről szólt és szól otthon a hétköznapokban is), de valahogy nálam is, ahogy a sokgyerekes családokban máshol is gyakran, elveszett az egy gyerek. A legkisebb, vagy a legnagyobb, esetleg a középső vagy a sokadik, az bizony egy volt a sorban. Többnyire egy kupacban gondoltam és fókuszáltam az összes gyerekre, de célzottan, arra az egy bizonyos gyerekre való optikázás nem ment.

Vagyis ez így volt mindaddig, amíg fel nem ismertem, hogy mennyire fontos egyesével a személyes, kizárólagos, csak annak az egy utódnak jutó figyelem és idő. Hiszen olyan jó volt fürödni a teljes családdal. Összebújni egyszerre az összessel,

nagy hancúrozásokat csapni, tenni-venni, sütni főzni, együtt enni.

Elengedhetetlen és nagyon fontos, hogy mindez így együtt megtörténhessen és igazi családként tudjunk létezni és működni.

Csak valahogy, valamiért, mégis szüksége van a kicsiknek arra is, hogy az anya vagy az apa figyelme egy bizonyos ideig csak őt érje. Csak vele törődjön a szülő, aktuálisan őt kényeztesse, neki és hozzá beszéljen, őt hallgassa meg, személy szerint neki meséljen. Hogy legyen idő, amikor az az egy gyerek, a legkisebb, vagy a legnagyobb,

vagy a sokadik a sorban egyedül birtokolja a szülő teljes, maradéktalan, csakis neki szóló figyelmét.

Mert az elsőszülött, tiszta sor, egy ideig élvezhette azt, de a soha vissza nem térő lehetőség elveszett  a testvér vagy testvérek születésével. A második, meg az összes következő csemete már egy olyan rendszerbe született, ahol rögtön osztozkodnia kellett. A legkisebb kicsisége okán talán jobban magára tudta vonni a szülők mosolyát és tekintetét, azért nála sem volt kizárólagos a fókusz. Bár ő a legkisebb, neki is csak megosztott figyelem jut a hétköznapokon.

Nem beszélek mellé, nekem is kellett idő, mire felismertem, mennyire vágynak erre a kizárólagosságra a gyerekeim – egyenként.

Amikor erre ráébredtem, bevezettem az anyás napot, amit heti rendszerességgel igyekeztem megvalósítani.

Négy gyerek, hetente egyszer egy nap valamelyik gyerekkel külön, ami – ha lehetett – csak róla szólt. Havonta egyszer. Nem állítom, hogy könnyű volt, és néha nagy kompromisszumokat meg szervezést igényelt, és sokszor igénybe kellett vennem segítőket is, hogy kettecskén maradhassak egyikkel, másikkal.

Olyankor ez az idő tényleg az egyről és rólam szólt. Nem törekedtem izgalmas programokra – sokszor hétköznapi volt a keret, de ünneppé varázsolta az, hogy oda-vissza kapcsolódni tudtunk. Teljeskörűen. Csak az egyikkel vagy csak a másikkal. Olyankor tudtak megnyílni igazán előttem.

Olyankor mesélték el, mi nyomja a szívüket, miért fúj az egyik tesóra, miért kapott rossz jegyet vagy mitől fél.

Olyan kérdéseket tettek fel, amit máskor, a teljes család jelenlétében nem mertek volna feltenni, mert esetleg a nagyobbak kinevették volna vagy a kicsik úgysem értenék....olyankor tudtunk igazán és őszintén beszélni az érzéseikről, az életük kicsi és nagy dolgairól bizalmasan, meghitten és olyan mélységekbe kukucskálva, ahova máskor nem engedtek le, még engem sem.

Mi történt közben?

Megéltük az együttlét vibráló és gazdagító örömét: fagyiztunk, sétáltunk a Balaton partján, gyűjtöttünk gesztenyét vagy kavicsokat dobáltunk. Autóztunk csak úgy ide-oda. Beültünk sütizni, de olyan is előfordult, hogy abba a bizonyos gyorsétterembe ültünk be hamburgerezni – mert az, mivel nagycsaládilag ritkán engedtem a kérésnek – egyénileg annál különlegesebbnek bizonyult. De szóba jöttek egyéni kívánságok is, mert nem volt egységes a világ iránti kíváncsiság sem – az egyik barkácsolni szeretett, a másik az őslények, az ásványok iránt rajongott, a harmadik meg falta a könyveket. Volt mire építeni az együttléteket.

Előfordult olyan is, hogy a soron lévő csemete elkísért a főiskolára, később a munkahelyemen is vendég lehetett egyik is, másik is. Ezeket az alkalmakat szerették a legjobban, főleg, ha hosszú utazással is együtt járt, mert az nekik kirándulás volt, és egy egész nap anyával felbecsülhetetlen: extra élmények, színes ingerek és olyan kapcsolódási pont, amire egyébként esélyünk se lett volna.

Amíg kicsik voltak nekem kellett ügyelni nagyon erre a ritka, értékes és igazán törékeny, könnyen sérülő igényre, ami jóval többről szólt és szól ma is, mint néhány tartalmas óráról, kicsit később már nagyon is számoltak vele. 

Olyankor kellett szembenéznem azzal, hogy én is hibázok, türelmetlen voltam egyikkel, másikkal, rosszat szóltam, és az fájt, vagy figyelmen kívül hagytam valamit egy vitás helyzetben, netán igazságtalan voltam. Ilyen alkalmakkor tükröt tartottak nekem a gyerekek, amiben nem láthattam mindig jó anyának magam, de éppen ez volt a lényeg, hogy amikor kicsit önhitt tudatossággal éppen „megoldottam” ezt a feladatot, hogy én bizony a személyesen egy gyereknek szóló időre is ügyelek – akkor jött olykor a szembesülés, hogy egyébként egy kicsit sem vagyok tökéletes.

Nem vagyok tökéletes a gyerekeim szemében.

Amikor váltunk az édesapjukkal, már nagyok voltak a fiúk, túl a kamaszkoron is, egyedül a lányom volt már kicsi. Mégis, soha annyi időt nem igényeltek tőlem egyenként, újra és újra arra, hogy megértsék, feldolgozzák a helyzetet. Mert a válásról lehetetlen családi kupaktanácsot tartani, mind a négy gyerek másként érzett, más fájt nekik. A többiekétől eltérő kérdések bukkantak fel bennük, amire igazán őszintén csak szemtől szembe lehetett választ adni. 

Sose felejtem el a lányom válással kapcsolatos első, szívből kiszakadó kérdését: „És akkor velem mi lesz?” és ez egy olyan igazi, kínzó kérdés volt benne, amire lehetetlen lett volna felületesen, a család többi tagja mellett valamit csak úgy rávágni. Az ilyen kérdés megválaszolásához, hogy az valóban hiteles és megnyugtató legyen, csak arra az egyre fókuszáló figyelem és nagyon sok idő kellett. 

Akkor, abban a kiélezett és sok bizonytalanságot előidéző helyzetben éreztem először, akkor értékeltem igazán, hogy mennyire fontos, gazdagító és kötődést szilárdító volt az a mi a válás előtt is.

Az elsővel, a másodikkal, a harmadikkal, a negyedikkel. Mert megtartotta őket akkor is, amikor felfordult a világ körülöttük.