Apró szertartásaink, melyek összetartják a családot

Család

Apró szertartásaink, melyek összetartják a családot

Bizonyítványosztás utáni közös cukrászdalátogatás. Csütörtök esti sakkpartik, májusi grillezések, nyári lekvárbefőzések. Szülinapi rituálék, megszokott vasárnapi ebédek a nagycsaláddal. Amikor a Balaton felé vezető úton csak egy bizonyos dal szólhat, vagy amikor nem mindegy, ki főzi a reggeli kávét, ki csinálja a melegszendvicset. Az összes családnak vannak apróbb, idegen szemlélő számára talán érthetetlen szertartásai. Gondoltad volna, hogy ezeknek a rituáléknak sorsdöntő ereje van, az élet legerősebb építőköveiként tartják őket számon? Hogy a rendszeresen ismétlődő szokások a családot összetartó erő legfontosabb alappillérei?

Édesapámmal volt egy rituálénk, amikor 8-9-10 éves lehettem. Noha azóta már eltelt vagy 15 év, máig elevenen él bennem az esti sakkjátszmák ködös emlékképe és boldogságérzete. Nem csak egy este volt. Nem csak heti kétszer. Minden egyes nap játszottunk. Fix, megmásíthatatlan pontja volt a mindennapjaimnak, amit nem tehetett tönkre sem más program, sem időhiány, semmi. Az a sakkparti akkor is le volt játszva vacsora előtt, ha az iskolai házit még nem fejeztem be, ha matekból hármast hoztam haza, vagy ha másnap reggel dolgozat volt. Akkor is, ha a lakás úszott a rendetlenségben. És akkor is, ha mindkettőnknek lett volna más dolga. A sakkjátszma benne volt a napirendben, nem lehetett megváltoztatni akkor sem, ha tört, szakadt, csúszott minden. Ez volt a mi közös rituálénk, ami gyereklelkemnek megnyugvást, stabilitást és biztonságot adott.

Mert ez a családi rítusok feladata: biztonság, kiszámíthatóság, védettség, kötelékformálás és emlékhordozás.

Ezt mondja Sigmund Freud is a szertartások feladatáról: távol tartják tőlünk a félelmet úgy, hogy stabilitást és „várva várt pillanatot” hoznak az életünkbe; megszakítják a hétköznapjaink monoton stressz-kerekét. Na, ezért van szükség a sokszor „ódivatúnak”, „unalmasnak” gondolt családi szertartásokra, ezért van szükség kiépítésükre és gyakorlásukra. Néha csak pár pillanatig, percig vagy óráig tartanak ugyan, de a pozitív hatás örökre elkísér.

Ezért is tartom én is fontosnak a családi rituálékat: gyökeret, értéket, összetartozást jelentenek számomra. A generációkon átívelő hagyományokat éltetni és táplálni kell – mint például a dió, méz, alma és fokhagyma fogyasztását Szentestén vagy a nagymama receptje szerint való nyári befőzést –, a friss, egyéni családi rítusokat pedig teremteni és gyakorolni, hiszen csak így válhatnak idővel akár generációs szokássá. A régi és az új rituálék keveredése csak erősebbé varázsolja a család egyéni védőfaktorát, erőfalát és identitását – talán ez szolgál a már említett, megnyugtató biztonságérzetként a nagy bizonytalanságban.

De ha van családi szokás, akkor nincs lustaság, elnapolás, kibújás! Mert felbomlik a mágikus rendszer, és talán úgy tűnhet, hogy a szokások bármikor megváltoztathatók és lecserélhetők, ha épp inkább valami mást csinálnánk – vagy csak mert lusták voltunk a vasárnapi palacsintához Nutellát vásárolni, esetleg a szokásos májusi nagycsaládos grillezésre előkészülni. A családi szertartás akkor igazi szertartás, ha az megkérdőjelezhetetlensége miatt megismétlődik, ha törik, ha szakad. (Persze, a spontán dolgokkal sincs semmi baj, sőt, csak azok nem tekinthetők rituáléknak.)

A családi szertartásoknak sokszor inkább belső üzenete, szellemisége van, mintsem gyakorlati haszna: gondoljunk csak bele, nem azért öltözünk fel például szép ruhába, mert csak az volt tiszta, hanem mert ezzel (is) kifejezzük a tiszteletünket. Nem azért játsszuk le azt a bizonyos sakkpartit esténként, mert anélkül megállna a világ, hanem mert olyan élménnyel gazdagítjuk így egymást, amit évek múltán is emlegetni fogunk. Nem azért van az a titkos kézfogás, mert bármi értelme lenne, hanem mert az összetartozást jelképezi. Nem azért ül össze vasárnapi ebédre a család, mert otthon épp nincs mit enni, és nem azért csinálja mindig nagypapa a tzatziki-salátát, mert más nem tudná, hanem mert… hát mert családon belül ez így szokás, na. Mindenki számít rá, így érződik jónak. A családi rituálék egyik legtipikusabb fajtája egyébként a közös étkezés, amikor nem az étel a lényeg, hanem az együttlét.

Ahhoz, hogy a családi szertartások működjenek, csak egy szabályra van szükség, de arra nagyon: a rendszerességre. Ez a szabály is csak azért kell, hogy ne kártyavárként essen szét az egész, hogy a nehezebb, húzósabb időszakok se oldják fel a családi rituálék szerepét. Éltessük, tápláljuk csak azokat az apró szertartásokat, melyek összetartják a családot!

Ajánljuk még:

SAKKPARTIK, FELNŐTTES MÁLYVACUKORSÜTÉS ÉS EGYRE PONTOSABB PASSZOK – APUKARANTÉN, 7. RÉSZ

NEM AZ ÉTEL A LÉNYEG, HANEM AZ EGYÜTTLÉT – A CSALÁDI ÉTKEZÉSEK EREJÉRŐL

„FELERŐSÖDTEK A TRADICIONÁLIS LÉTFORMÁK, ÉRTÉKEK” – INTERJÚ NEMES ORSOLYA GENERÁCIÓKUTATÓVAL