Advent első napjai mindig különlegesek a Kárpát-medence falvainak és városainak életében. A sokszor ködös, deres hajnalok, a korai alkonyat, a nyugovóra tért természet és a lassanként felgyúló ünnepi fények közt kibontakozó várakozás egy olyan időszakot teremt, ahol a rítusok, a népi hiedelmek és a mindennapi élet szálai erősen összefonódnak. A magyar hagyományvilág egyik legkülönlegesebb, ma már részben elfelejtett mozzanata éppen ehhez az időszakhoz, pontosan Mikuláshoz kötődik.
A modern világ gyerekeinek december ötödike és hatodika elsősorban a piros ruhás, kedvesen mosolygó, ajándékozó Mikulást jelenti – a kedves öreg urat, aki csokoládéval, naranccsal, játékokkal, olykor virgáccsal érkezik.
A szívünket melegséggel eltöltő ikonikus alak azonban szinte nem is hasonlít arra, aki évtizedekkel, ezelőtt járta ilyenkor a magyar falvakat. A miklós-napi alakoskodás alkalmával láncot csörgető, zsákruhába öltözött “mikulás” és még ijesztőbb krampuszai mára teljesen eltűntek a karácsonyi ünnepkörből, alig száz évvel ezelőtt azonban még az advent szerves részét képezték. Ismerjük meg történetüket!
Láncos Miklósnak öltözött gyerekek. A 20. század első felében a Vas megyei falvakban még élő Miklós-napi népszokást, annak mára egészen különösnek ható „Mikulás” alakoskodóit Csaba József dokumentálta fényképezőgépével Nagycsákányban (ma Csákánydoroszló), 1939-ben. Forrás: Savaria Múzeum
A cikkeim megírásához, a túráimon vagy előadásaimon elhangzó információáradathoz, és olthatatlan tudásszomjam csillapítására minden témát alaposan, legjobb tudásom szerint körbejárok. Az információkat szeretem első kézből begyűjteni, szakemberektől, hivatalos forrásokból vagy egy adott település, térség helyi lakóitól. Így tudok olyan egyedi értékeket átadni, amelyeket sok esetben már csak egy kis közösség szépkorú tagjai őriznek. Ha pedig már ők sem, úgy hosszú napokig bújom az archív újságcikkeket, feljegyzéseket vagy az aktuális szakirodalmat. Pont így sikerült begyűjtenem a miklós-napi alakoskodás hagyományáról szóló információkat is, amely bár nem teljesen elfeledett, mégis a kevésbé ismert, mára nem gyakorolt népszokások körébe tartozik hazánkban.
Mikulás nap, pásztorbottal a kezében Raile Jakab később jezsuita szerzetes pap/1923 Fortepan
A mikulásjárás fogalmával, más helyeken miklósolással, vagy miklós-napi alakoskodás hagyományával elsőként Steiner Ágota, Karácsony című könyvében találkoztam, ahol a szerző így ír a népszokásról:
“Bár a Mikulás ünneplése elsősorban a polgárság körében terjedt el, az e napon való ajándékozásnak a magyar parasztság körében is voltak hagyományai. A pogány babonákat, népi játékokat némileg átmentve, a diákok aprószentek napi »püspökválasztásának« szokásaival ötvözve alakult ki a hazai Mikulás-járás, főleg a Duna-mentén, a Csallóközben és az Ipoly mentén. E rituálé szerint láncos, álarcos, olykor szalmába burkolt Mikulás és a kíséretében lévő ördög ijesztgette az utcán a kisgyermekeket, de a fonóházban a fiatalokat is. A színes, kavargó menet mára a tél örömeit köszöntő felvonulássá változott, a fiatalság találkozásának ünnepi alkalmává.”
Álarcos asszony jár házról-házra, a gyermekeket vesszőseprűvel "illesztgeti", hogy jók legyenek. A fiúcskák a bubospadkán ülve várják a mikulást. Készítette: Gönyey Sándor 1920-30 között – Forrás: Magyar Néprajzi Múzeum
Ugyanitt szó esik a különleges hagyomány feltételezett eredetéről is:
“A mai Mikulás-nap szokásai, bár bizonyos korábbi népi hagyományokat is magukba olvasztottak, valójában a polgárság megjelenésével alakultak ki, s valószínűleg Ausztriából kerültek hozzánk, noha maga a Mikulás szó cseh. Stájerországban a Mikulás Szent Miklós ünnepének előestéjén – már igen régóta – ajándékot tesz az ablakba kitett cipőkbe – a jó gyermekekébe persze. Másutt személyesen tér be a házakba, megajándékozni őket. Néha a Krampusz is vele tart, aki tulajdonképpen a téli napforduló pogány mitológiájának maradványa, az ártó, rossz szellemek megtestesítője. Weissenbach faluban például ősi hagyomány, hogy minden december 5-én éjjel nagy krampusz-felvonulást rendeznek, ahol a fiatalok mesealakoknak: Vadásznak, Koldusnak, Halálnak, Mikulásnak és persze krampuszoknak öltöznek – álarcot húzva, feketére kormozva testüket, s láncot csörgetve látogatják sorra a település házait. A kereszténység hatására a krampusz az ördöggel azonosult, s napjainkra már igazán megszelídült, gondoljunk csak például a bécsi cukrászdák bájos fekete-piros marcipánsüteményeire, a játéküzletek bumfordi ördögöcskéire.” – írja Steinert Ágota a Karácsony című könyvben.
Mikulásjárás: kocsmában borozó emberek előtt alakoskodó gyermekek/Készítette: Gönyey Sándor,1937 – Forrás: Magyar Néprajzi Múzeum
Jómagam személyesen 2015-ben hallhattam először a népszokás történetét, amikor is egy mátraszentimrei gyűjtésem során a helyi szlovák ajkú közösség szépkorú asszonybokrétája így mesélt nekem a hegyvidéki miklósolásról:
„Nagyon régen volt már ez, és szerencsére nem is tartott sokáig, de arra emlékszünk, hogy mikuláskor mindig bujkáltunk a jelmezes fiúk és férfiak elől, akik hideg forrásvízzel jól nyakon öntöttek vagy ágakkal, néha botokkal megvesszőzték a lányokat és a gyermekeket. A falunkban élő fiatal legények és idősebb férfiak egyaránt ilyenkor mikulásnak, krampusznak meg mindenféle ijesztő alaknak öltöztek be, de ez nem az az igazi piros mikulás jelmez volt, mint mostanában, de mi tudtuk, hogy ők igazából Télapónak öltöztek. Mi, lányok ilyenkor mindig futkostunk meg bujkáltunk, hogy ne kapjanak el, ne locsoljanak meg és ne verjenek el, de ezt nem igazán lehetett megúszni. Itt a hegyen főleg a késő délutáni, esti órákra volt jellemző a mikulásjárás, de mi már reggeltől kezdve féltünk, ijedten „vártuk” mikor jönnek. Gyakran szomszédoltunk ezen a napon, mentünk a testvérekhez és a nagyszülőkhöz is, náluk bújtunk el a kamrában, hátsó épületekben vagy az ágy alá, de mindenhol megtaláltak. Egyikünk valami vizes veremben húzta meg magát, onnan is kiszedték – jól le is betegedett a karácsonyra. A kitömött, kifordított, olykor szakadt ruhákban, hosszú kenderszakállal, régi, nagy csizmákban nagyon ijesztőnek és félelmetesnek tűntek ezek az alakok.”
Magyar Néprajzi Múzeum - Mikulás. Rákospalota, 1911-1920. Borsy Béla felvétele.
Pár évvel később, amikor az adventi túráim ismeretterjesztő anyagába is beépítettem Láncos Miklós legendáját, az elmeséléskor egy túrázó vendégem, aki Komárom környékén gyerekeskedett megosztotta élményeit. Ő is a korábban leírtakhoz hasonló emlékekről számolt be, melyek szerint mikuláskor félelmetes, ördögre vagy krampuszra hasonlító, csengős-láncos-botos, furcsa jelmezesek járták a házakat, akiket süteményekkel, valamint imákkal és énekekkel kellett fogadni. Kiszámíthatatlan volt azonban, hogy az alakoskodóknak mi lesz a reakciója, így elmondása szerint az egész látogatás alkalmával a veréstől vagy büntetéstől rettegtek. Bár emlékei szerint legtöbb esetben a helyzethez mérten jól végződtek az események, nagyon jól emlékszem, amikor története végén hozzátette, hogy minden decemberben rettegett ettől a naptól.
Krupa András: A MÁTRAI SZLOVÁKOK JELES NAPJAI A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN című írásában igen konkrét gyűjtést közöl a december 6-i mikulásjárásról.
„A Felső-Mátrában az alakoskodók járása az 50-60-as években szűnt meg, addig rendszeres volt. A legények álöltözetben csapatostul mentek a lányos házakhoz. Jövetelük, ill. az alakoskodás egyetlen célja a lányok (rituális) megverése volt. A gyerekek megajándékozása a többi országrészhez képest viszonylag későn, a két világháború között kezdett elterjedni. E szokást megelőzően a felnőttek, ill. az alakoskodók a gyermekeket is elnáspágolták. A lányok verésének is különböző módjai voltak. Leggyakrabban a saját házában verték meg a lányt, a másik színhelye a fonó volt. A tánc és az éneklés tiltása ellenére a lányok advent idején is összejöttek, s csak csendesen fontak. A legények belopóztak, és sorra verték meg őket a fonóban, amelyiket elkapták, azt elverték. Az alakoskodók öltözékét rendszerint kifordított bunda alkotta. Gyakoriak voltak az álarcos figurák is. Ki vörös ördögnek, ki fehér lepedős halálnak álcázta magát. A gólyalábakon járó legényt magas halálnak nevezték. Volt, aki felvette lánytestvére fehér alsószoknyáját. Nagy zajjal jártak, láncokat csörgettek, csengőket, kolompokat ráztak, így ijesztgettek. A verés eszközeiként főként a hajlékony vesszőket alkalmazták. Többnyire ezekkel verték a lányokat. Botokkal is rátámadtak a lányokra. Ez valóban a szokás elfajulásához vezetett, s az egykori elszenvedői rossz emlékként idézik: „Hú, az nagyon szörnyű volt!” Feltehetően ezek a nemkívánatos jelenségek is hozzájárultak a szokás gyors elhalásához.”
A Miklósolás hagyománya a magyar nyelvterületen belül sem volt egységes: ahány vidék, annyiféle Miklós-járás élt, és mindegyik más árnyalatot hordozott abból a különös keverékből, amely egyszerre volt nevelő szándékú, közösségformáló és mélyen spirituális. Voltak falvak, ahol a láncos, korommal vagy liszttel maszkírozott Miklós inkább a félelem felől közelített: láncát csörgetve, dübörögve lépett be a házak küszöbén, és a rosszalkodó gyerekek az ágy alá, a kemence mellé vagy a kamra mélyére bújtak előle, tudva, hogy a „fekete Miklós” nem tréfál. Másutt éppen ellenkezőleg: a Miklósolókat imádságokkal, énekekkel fogadták, mintha valamiféle szakrális küldöttek érkeztek volna, akik a téli sötétséget, a betegséget, a balszerencsét is elűzik jelenlétükkel. A szerep lényege nem pusztán a náspángolás, másutt az ajándékozás volt – bár sok helyen vittek diót, almát, ostyát vagy kalácsot is –, hanem egyfajta varázsló, túlvilági küldött szerepének megjelenítése: olyan alaké, aki egyszerre jutalmaz és büntet, aki rendet tesz a gyermeki lélekben, és bár testtartásában, maszkjában vagy lánccsörgetésében a gonoszságot és a félelmet idézi meg, valójában mindez csak a külső köntös – a mélyén spirituális szándék él, amely a jóra nevelést, az erkölcsi tisztaságot, a jóság felé fordulást és a gonosztól való tartózkodást, a betegségek, rontások távoltartását akarja közvetíteni.
Ahogy azonban a falusi élet szerkezete átalakult, a világ egyre nyitott a modernizálás felé, az adventi hangulat pedig egyre inkább a „szelíd szeretet” ünnepévé vált, úgy szelídült maga a Miklós-járás is. A láncos, csörgős, borzongást keltő alakoskodást a piros ruhás, jóságos Mikulás képe váltotta fel, míg végül a Miklósolás a XX. század közepére szinte teljesen eltűnt Magyarország falvaiból is. Ma már inkább csak néprajzi gyűjtésekben él tovább, mint egy letűnt kor különleges, folklorisztikus lenyomata.
További adventi cikkeinket itt olvashatják.
Címlapfotó: Fortepan
