Kinek rossz, hogy másképp neveljük a mai gyerekeket? A gyereknek biztosan nem!

Pszicho

Kinek rossz, hogy másképp neveljük a mai gyerekeket? A gyereknek biztosan nem!

Élénk vita folyik akörül, hogy vajon a harminc-negyven évvel ezelőtti nevelési attitűd vagy a jelenlegi kor megengedőbb, a gyerek érzéseire jobban fókuszáló nevelési módszerei hoznak nagyobb sikert.

Engem egyértelműen a régi, a szülők, felnőttek tekintélyére alapozott, szigorú módszerekkel tartottak sakkban gyerekként. Így fel nem fogom, hogy a hamisan csillogó nosztalgián felül, az én generációm más tagjai miért kardoskodnak a régi módszerek mellett. Egy olyan nevelési attitűd mellett, ahol a gyerek megfegyelmezésének elfogadott eszköze volt a megalázás, a kirekesztés vagy a szeretet megvonása. A fegyelmezés és a nevelés még drasztikusabb megoldásait most nem is taglalnám, így is éppen elég vihar támad, ha a két tábor egymásnak feszül.

A régi módszerek mellett kiállók úgy látják, a mai gyerekek egyszerűen neveletlenek, nem értenek a szép szóból, csipetnyi tekintélye sincs a szülőknek előttük, továbbá, a szülők nem állítanak fel korlátokat a gyerekeik előtt, azoknak mindent szabad. Sőt, a gyerekek irányítják a szülőket, akik az utódok kénye-kedve szerint pattognak. Teljeskörűen kiszolgálják őket, így önálló életre, kitartásra képtelen csemeték nőnek fel, akik valójában soha nem lesznek igazán felnőttek.

Én szeretnék valahol középen maradni ebben a kérdésben, de azért a saját keserű gyerekkori tapasztalataim, valamint az én sokkal lazább, megengedőbb nevelési módszereim értéke és pozitív hatása mégis ez utóbbi felé húz. A szívem is idehúz. Soha nem tudtam jó szívvel büntetni, nem tudtam sarokba állítani a gyerekeimet, vagy a szobájukba zavarni őket akkor, amikor valami helytelen dolgot követtek el. Ám sokat vitáztam velük, és tudom, nem voltam mindig igazságos, de igyekeztem megtanítani őket kiállni a saját igazukért, és mindenki számára elfogadható keretek között érvelni. Rettentően fontosnak tartottam azt is, hogy ne hagyjam magára a gyereket az érzéseivel, ne taszítsam el magamtól akkor se, ha dühös vagyok és ne rekesszem ki a szeretetemből sem fizikailag, sem érzelmileg. Ezért kerültem a „Menj a szobádba”, „Most nem szeretlek, látni se akarlak!” mondatokat. 

Vagyis számomra a régi nevelési módszerekben nem az a riasztó és kellemetlen perceket felidéző emlék, hogy megfelelő korátokat állítottak a gyerekek elé, mert igenis pont a gyerekeknek kellenek a korlátok és a kapaszkodók. Hanem az, hogy bevett szokás volt a puszta tekintélyből fakadó nevelési gyakorlat, amely mentén nem voltak igazán szem előtt a gyerek érzései, igazsága.

Menj a szobádba és gondolkodj!

Engem gyerekként még beküldtek a szobába, és sarokban is álltam abból a célból, hogy gondolkodjak. Nem igazán tudtam olyankor, hogy egészen pontosan ez mit is jelent. Hiszen rendszerint egy zűrzavaros ügy kellős közepén, a helyzet tisztázása nélkül kellett elvonulnom.

Én azt tapasztaltam meg, hogy egy ilyen helyzetben a gyerek nem tud gondolkodni, ahhoz túlságosan is feldúlt, esetleg csalódott, dühös vagy szomorú. Az is lehet, hogy az összes érzés egyszerre tombol benne, és ezekkel az érzésekkel egyedül kellene megbirkóznia. Egyedül kell megtalálnia magában az erőt, hogy lehiggadjon, higgadtan újraértékelje mindazt, amit tett, mondott vagy mulasztott. Majd a megfelelő helyzetértékelés után levonni a szülők számára kedvező következtetést (hibáztam). Lehet, hogy egy kis taktikai idő vagy a rá kirótt büntetés letelte után kioson majd a szobából a gyerek, lehet, hogy azt mondja, amit a szülő hallani akar. Esetleg még bocsánatot is kér, de valódi belátás talán soha nem születik akkor, amikor egy erősen indulati helyzetben magára hagyjuk a gyereket.

 Vegyünk egy konkrét példát: anyuka egyedül van otthon két kiskamasz gyerekkel, akik reggel óta „ölik egymást”. Hangosak, talán még sértegetik is egymást. Egy ideig próbál az anyuka rendet teremteni közöttük, de nem megy, sőt az egyik gyerek (általában az, akivel mindig csak a baj van) odaszúr az anyukának is valami igazán kellemetlent. Ennél a pontnál a szülő elveszíti a türelmét és üvölteni kezd, majd, hogy véget vessen a helyzetnek, és, hogy végre nyugalma legyen, a gyereket, aki még be is mert szólni, beparancsolja a szobába: hadd gondolkodjon. Ezzel úgy érzi, időt nyert, és a két veszekedő felet is sikeresen elkülönítette egymástól, csend honol. Ám ez csupán pillanatnyi és nem is igazi siker a családi béke vagy a gyereknevelés szempontjából. Nem tudott valódi békét teremteni vagy igazságot tenni, hát az igazságtalan és felületes helyzetkezelés mellett döntött. Tekintélyből oldotta meg a helyzetet. 

A szobába parancsolt gyerekben sokféle érzés dúl:

  • Dühös, mert egész délelőtt vert helyzetben volt, valójában a másik piszkálta órák óta, ő csak védekezett.
  • Csalódott, mert az édesanyja nem adott lehetőséget arra, hogy elmondja valójában mi is zajlott az orra előtt. Nem hallgatták meg!
  • Szomorú, mert az egész helyzettől megalázottnak érzi magát.
  • Elkeseredett, mert igazságtalannak érzi, hogy őt megbüntették, „vereséget szenvedett”, míg a testvére jogtalanul győzelmet szerzett. 

 Mi történik később?

A gyerek kijön a szobából, és a fel nem oldott feszültségek, érzések és igazságtalanság okán nagy valószínűséggel ott folytatódik majd a konfliktus, ahol az anyuka beavatkozott. Talán csak még nagyobb erővel, még dühödtebben áll bele a csatába a megbüntetett fél. Vagy sunyizni kezd, hogy anya meg ne lássa. Mindenképp egy olyan ördögi kör alakul ki, ahol időről-időre az anyukának még nagyobb lendülettel kell a tekintélyét latba vetve védeni a határait, ami általában nem visz jó irányba.

Továbbra is az mondom, kellenek a korlátok a gyerekeknek, de ezeket egészen kicsi kortól kezdve érdemes pontosan kijelölni, ezerszer elmondani, megmutatni és aztán következetesen úgy is viselkedni, hogy a gyerek számára az tisztán látható legyen. De a puszta tekintély ezeknek a korlátoknak a felállításához nem elég, mert ahhoz a gyerekre figyelő, őt megtartó kommunikációra van szükség. Ami azért fárasztóbb, mint egy odavetett parancs.

Nyitókép: Ulrike Mai/Pixabay

Ajánljuk még: 

TÉNYLEG „JÓ AZ ÖREG A HÁZNÁL”? IGAZ TÖRTÉNET EGY TÖBBGENERÁCIÓS CSALÁDI HÁZBÓL
MOST AKKOR A GYEREK VAGY A SZÜLŐ KAPTA AJÁNDÉKBA A HÁZIÁLLATOT?

„Ez nem arról szól, hogy a gyereknek mindent szabad” – Mi is az a Pozitív Fegyelmezés?
Hogyan neveljünk a gyerekeinkből magabiztos, önálló, boldog felnőtteket? A szülőtréningeket tartó Kepes-Végh Juli szerint a válasz a Pozitív Fegyelmezés. Oktatói szemlélete szerint segít, hogy „minden helyzetben megtaláld a büntetés- és megfélemlítésmentes eszközöket, és együttműködő, magabiztos, önálló, boldog gyereket nevelj, miközben te is jól érzed magad szülőként” Julit módszereiről és saját tapasztalatairól kérdeztük, éppen anyasága újabb fejezetének kezdetén.

 
X
Már követem az oldalt