Már megint te?! Amikor az egyik gyerekkel mindig csak a „baj van”

Család

Már megint te?! Amikor az egyik gyerekkel mindig csak a „baj van”

Sok család életére látok rá, én magam is sokgyerekes családot vezényeltem egy ideig, így tudom, milyen könnyen rajta ragad egy-egy gyereken a bélyeg, a bajkeverő titulus.

Ezek a gyerekek aztán tényleg kis bajkeverők lesznek. Amerre járnak, zűrzavart okoznak, törik-zúzzák a családi harmóniát, békétlenek és békétlenséget szítanak. Harapnak, csípnek és beszólnak. Meglöknek, ellenállnak, mindig az övék az utolsó szó. Nem tudnak megülni a fenekükön, soha sincsenek csöndben, látványosan unatkoznak, mindig rájuk kell figyelni, velük kell foglalkozni.

Veszekedéseket generálnak, mindig az kell nekik, ami éppen a másiknál van, ha elsőre nem kapják meg, megszerzik azt. Igen, elveszik a másikét, incselkednek, kötekednek, csúfolnak és mindenkit kihoznak a sodrából. Kihoznak a béketűrésből, megszaggatják a legtürelmesebb szülő idegrendszerét is. Látszólag és sok esetben tényleg keresik és kavarják a bajt. A negatív fókusz mindig rajtuk van, és egyedül több fejmosást kapnak, mint a család (a rokonság) összes gyerektagja együttvéve.

Bajkeverők tetőtől talpig, békét meglékelő kis torpedók,

akik mellett nem lehet egyetlen nyugalmas perce sem a szülőnek vagy örömtevékenységébe belefeledkező tesónak, mert úgyse fogja azt hagyni.

Ismertek ilyen vagy hasonló viselkedésű kis gézengúzokat? Én igen, jó pár gyerkőcbe belefutottam már az évek során, és azt tapasztaltam, hogy ez a viselkedés (a kezdetek kezdetén) csupán válasz valamilyen, a családra jellemző, rendszerszintű problémára. Vagy olyan helyzetre, amit a gyerek önmagára értelmezve problémának érez, de azt a szülők nem ismerik fel, így kezeletlen marad. Hosszú ideig nem lesz olyan megoldás és a gyermek számára is elfogadható oldás vagy megerősítés, amely mentén ő maga békére lelhetne. Nyilván ez is csak egyféle magyarázat a jelenségre, de nagyon is gyakori.

Mert családban élő gyerekek között sok esetben a legnagyobb (máskor a középső) az, aki hamar a szülői látótéren kívül reked, a kisebb, majd az azt követő gyerek, gyerekek „elorozzák” a szülő figyelmét, ellopják a showt előle. Ezért produkálnia kell valamit, ami lehet negatív produkció is, hogy ha csak egy-egy feszültséggel teli pillanatra is, de visszaszerezzék, ami nekik is járna. Persze előtte már legalább száz alkalommal megpróbálták békés eszközökkel magukra irányítani a figyelmet. A szülő elé perdültek csillogó szemmel, mert rajzoltak valami szépet, vagy építettek valami csodásat,

amit próbáltak megmutatni, hogy figyelmet és elismerést kapjanak.

Mert először ezek a gyerekek is csak óvatosan közelednek és jogosan igénylik az őket is megillető figyelmet.

A sokadik felületes szülői válasz után csapnak aztán oda a náluk kisebbnek. A sokadik „aha, látom, szép”, vagy „nem látod, hogy most nem érek rá, légy már türelmesebb” mondat utáni csalódás okán nő egyre magasabbra és magasabbra bennük a feszültség. És akkor belerúgnak a másik nagy gonddal felhúzott tornyába, eltépik a másik rajzát, vagy leöntik kakaóval. Ilyenkor lökik fel a kisebbet, csípnek bele, húzzák meg a haját, vagy tépik ki a kezéből azt a játékot, amivel a másik addig örömmel játszott.

És olyankor nagy lesz a zaj. A megtámadott gyerek zokog vagy sivalkodik, a legkisebb felébred, a bajkeverő meg a zűrzavar kellős közepén várja a szülőt. Hogy az oda mellé, szemtől szembe megérkezzen. És szóljon hozzá, rá figyeljen, vele legyen, vele foglalkozzon. Eléri azt, hogy a szülő ne a többivel, a másikkal, a kisebbel vagy a maga dolgával foglalkozzon, hanem vele. Még akkor is, ha az adott helyzet tele van dühvel, és elmúltával még rosszabbul érzi majd magát, mint előtte. Mert kicsikart valamilyen választ ugyan,

de az nem építette őt, se a szülő-gyerek kapcsolatot, így egyre lejjebb és lejjebb kerül az önértékelése.

Mert az ilyen gyerekek egy idő után elkezdik nem szeretni magukat, egyre komolyabb önbecsülési problémákkal küzdenek, amelyek még több feszültséget eredményeznek. Ezek felismerése valójában a szülő felelőssége, aki egyébként meg lehet, hogy a családon belüli túlélésért küzd, és egyáltalán nem biztos, hogy helyzetről helyzetre van ereje azzal érdemben, a gyermeket megtartó módon foglalkozni.

Az ördögi kört nem könnyű megszakítani és más nézőpontból tekinteni a bajkeverő gyerek viselkedésére és helyzetére, ahogy a gyerekek közötti kapcsolódás, adok-kapok dinamikájának és időbeliségének meghatározása sem egyszerű. Mert odáig is fajulhat a dolog, hogy a testvérek valamilyen homályos szinten, de felismerik, hogy a bajkeverő sok esetben lehet bűnbak olyankor is, ha éppen tényleg semmi rosszaságot nem tett. Vagy nem olyat és nem akkorát, amekkora patáliát csapnak aztán a tesók, ha véletlenszerű sérelem éri őket, vagy egyszerűen csak torolni akarnak.

Sokszor a közönyösre fáradt szülő csak annyit hall, hogy már megint sivalkodás van és egyszerűen nincs kedve, energiája, türelme kideríteni az igazságot. Rutinból leteremti a bajkeverőt akkor is, ha a testvérek közti civakodást nem is ő kezdte, vagy éppen védekező pozícióba kényszerült, onnan csapkodott.

A napokban tanúja voltam egy háromgyerekes család hétköznapi pillanatának. Az anyuka a kanapén etette a legkisebbet, két nagyobb gyerek pedig a konyhában, az anya látóterén kívül volt. A legnagyobb gyereket régen elkönyvelték bajkeverőnek, és tényleg, sokszor láttam én magam is, hogy milyen csínytevései vannak. Abban a helyzetben azonban békésen rajzolt, de a zselés toll, amit használt, kellett volna kisebb testvérének. Kérte, a nagyobb nem adta, hiszen pont azt használta, neki is kellett még. Lökdösődés lett, majd sivalkodás.

Az anyuka pedig, aki nem követte mondatról-mondatra pontosan a konfliktus kialakulását, se annak hátterét – kikiabált a nappaliból, név szerint a nagynak címezve a leszúrást, holott adott esetben mindketten benne voltak a balhéban. Illetve az én ítéletem szerint a kicsi volt abban a szituációban követelőző és türelmetlen. Ő kezdeményezte a civakodást, mégis újra a nagy vitte el a balhét, ő került újra, ez esetben ártatlanul a bajkeverő szerepbe. Amit aztán be is vállalt, pár perc múlva egy óvatlan pillanatban jó nagyot beleboxolt a másik vállába, és széttépte a saját rajzát.

Mert az nem is szép. Ő úgyse tud szépet rajzolni soha.

Számomra tisztán felismerhető volt a pillanat és az odáig vezető út is. Mert sok családban van egy kis bajkeverő, aki éppolyan drága és szeretnivaló, mint a többi, de aki egy ideig háttérbe szorul, ahonnan szeretne kitörni, mert jogosan igényelné azokat a meleg figyelemmel teli pillanatokat, mint a többiek. És azokért hangosan, egyre hangosabban, dúlva-fúlva küzd.

Remélem időben és megfelelő módon reagál az, akinek reagálnia kell. Öleléssel, nyugtató szavakkal, igazi figyelemmel, csak annak a gyereknek adott, értékes percekkel, önértékelését erősíti elismeréssel, dicsérettel. Mert mindez így együtt talán segíthet. Vagy el se csúsznak a dolgok, ha ezeket időben megkapja.

Nyitókép: Hunter Johnson/Unsplash

Ajánljuk még: 

IMÁDOK TAKARÍTANI. PONTOSABBAN: „TERÁPIÁSTAKARÍTANI” – KIPRÓBÁLOD?
VÍRUSKARANTÉN KAMASZ SZEMMEL: „KÉT HÉTIG MINDEN NAP JÖTT A MIKULÁS”