Víruskarantén kamasz szemmel: „Két hétig minden nap jött a Mikulás”

Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy a karanténnak vannak előnyei és hátrányai. Hol az egyik vált hangsúlyossá, hol a másik. Itt minden változik, ez a biztos. Összesen 19 napot töltöttem a családommal együtt a négy fal között, és most, hogy már szabadlábon védekezhetünk, jelentem: túlélhető!

Elsőként anyukám lázasodott be, de ekkor már én sem voltam túl jól, és az öcsém is hőemelkedést produkált. Az már a kezdetekkor gyanússá vált, hogy ízeket és szagokat egyáltalán nem éreztünk, borzalmasan hasogatott a fejünk. Már ekkor magam alatt voltam, hiszen gimnáziumi felvételi előtt állok, ilyenkor végképp nem hiányzik, hogy kihagyjam a sulit. És aggódtam is rendesen, főleg anyukám miatt, aki egyre betegebb lett.

Az első pozitív teszt után kiborultam, el sem tudtam képzelni, mi történhet velünk. De a barátaim rögtön kárpótoltak, akik ahogy megtudták a rossz hírt, tanítás után az ablakom alá jöttek vigasztalni. Hetente többször „meglátogattak”, és így képesek voltunk üvegen keresztül, mutogatva kitárgyalni a sulis történéseket. Amint az ajtónkra került a rettegett „piros cetli”, és néhány óra alatt híre ment, hogy bizony mi is megfertőződtünk, sorra jelentek meg családtagjaink, barátaink, ismerőseink a házunk előtt, és mindenki próbált némi aprósággal kedveskedni.

Nálunk két hétig minden nap jött a Mikulás, és csizmáink helyett párkányainkra helyezte jól megérdemelt meglepetéseinket.

A sokadik ilyen napon azt a releváns felfedezést tettük, hogy mindenki „karantén-pakkjában” egy dolog biztosan ott lapul: mégpedig a banán.

A második helyre a narancs futott be. Életemben nem ettem annyi déli gyümölcsöt, mint karanténban töltött tizenkilenc napom alatt. A bronzérmes termék természetesen az édesség lett. Mondjuk tökmindegy volt, mit veszünk magunkhoz, mert semminek nem volt se íze, se illata. De nem is ez számított. Itt is szeretném megköszönni mindenkinek, aki nem hagyott bennünket éhezni, aki gondolt hányattatott sorsunkra! Nagyon jólesett a folyamatos törődés!

Kidobós a nappaliban, kutyasétáltatás a kertben

Amikor az ember otthon ragad, és a tanuláson kívül nincs semmi dolga, próbálja értékesen eltölteni felszabadult idejét. Rengeteg banánturmixot gyártottam a családomnak, igazi specialista vált belőlem röpke három hét alatt. Sokszor bekuckóztam a szobámba olvasni, színezni és rajzolni. De persze a telefonomat is rengeteget nyomkodtam. Aztán a hajammal foglalkoztam, de hamar rájöttem, hogy ebben béna vagyok, és továbbgondolva a dolgot az is világossá vált számomra,

hogy tulajdonképpen csak a családom látja a fejem, ezért végül mindig a sokak által ismert „gyes-kontynál” kötöttem ki.

Ha már a külsőségeknél tartunk, akkor itt jegyezném meg, hogy az öltözködésem egy cicanadrágból, mamuszból, egy pólóból és az imádott köntösömből állt. Tehát ezalatt az idő alatt nem úgy néztem ki, mint aki egy divatújságból lépett ki, és egy kamaszlánynak ez nagy változás az életében. A tanulás után igyekeztem hasznosan elütni a napot, és olyanokkal foglalkozni, amikre a suli mellett mostanában kevesebb időm jutott. Kiselejteztem a szobám teljes tartalmát, amikor már jobban lett az anyukám, akkor sütöttem-főztem vele (néha még a konyhát is összepakoltam helyette), rengeteget legóztam az öcsémmel, mindannyian társasjátékoztunk, rejtvényekkel szórakoztattuk egymást, sőt még focimeccset is néztünk. Így egész jól telt karanténunk első hete.

De a második hét már kicsit stresszesebbre sikerült. Kezdett beszűkülni a tér... és kezdtem unni az egészet. Sokat segített, hogy kertes házban lakunk, így ha Barka tacsimat nem is tudtam elvinni szokásos sétánkra, legalább a kertben randalírozhattunk egy kicsit. Családilag kivonultunk a teraszra, és csoportosan magunkba szívtunk egy kis D-vitamint. Mert a C-vitamin mellett – amit mi ugye narancs formájában vettük magunkhoz – erre is szükség van. A K és a B-vitaminokat banánnal pótoltuk, utóbbi az idegrendszer megfelelő működését segíti elő, és valljuk be: sokszor erre volt a legnagyobb szükségünk.

Azt hiszem, a mindennapos banánfogyasztás a családi békére is ráerősített összezártságunk feszültebb pillanataiban.

Mivel rendes suli időben elég mozgalmasak a hétköznapjaim, a karantén alatt fizikailag egyáltalán nem fáradtam el, tekintve hogy 19 napig az alvás volt az egyetlen „sport” amit napközben űztem. Az éjszakákat gyakran álmatlanul és forgolódva töltöttem, mert nyomasztott az is, hogy a félévi bizonyítványom előtt ennyit kell hiányoznom. Valamit lépnem kellett, szükségem volt rá, hogy legyen valami, amivel a testem és az agyam is elfárad, így amikor már jobban lettünk, a családommal együtt elkezdtünk tornázni. Anyukám még azt is megengedte, hogy a házban kidobósozzunk, cserébe megtanítottam TikTokozni. Bár még így is hiányzott a mozgalmas hétköznapjaink folytonos körforgása.

Három hétre magántanuló lettem

Koronavírusos karanténunk alatt a tanáraim nagyon sokat segítettek azzal, hogy olykor online csatlakozhattam a tanórákhoz, és nemcsak az órai anyagot és a házi feladatot, hanem felvételi feladatlapokat is küldtek. Féltettem a jegyeimet, mert sok diákkal együtt én is egy fontos mérföldkő előtt állok. Igaz, sokszor nehezemre esett úgy tanulnom, hogy közben az óvodás öcsém a fejemen ugrált és néha bizony az idegeimen táncolt, de együttes erővel ezt is megoldottuk.

Végül a megjelölt iskoláimban is sikerült online részt vennem a nyílt napokon.

Ez motivált, új lendületet kaptam, így még komolyabban vettem a tanulást. Például szorosabb barátságot kötöttem Szabó Magda Abigéljével, és helyzetünkhöz igazodva elolvastam a Két méter (bocsánat, Két lépés) távolság című könyvet.

Az egyre múló napok és a bizonytalan ideig tartó bezártság egészen új élményekkel gazdagított bennünket: anyukámat ötször tesztelték, és igazán üdítő volt, amikor végre egy ismeretlen arc lépett be hozzánk. Igaz, plexivel és szájmaszkkal a fején, tetőtől talpig védőöltözetben, valójában fogalmam sem volt arról, hogyan is néz ki, de örültünk minden egyes találkozásnak. Ilyenkor gyorsan feltettünk egy tucat kérdést az éppen hozzánk érkező egészségügyi dolgozónak, ezzel is kapcsolatot keresve a külvilággal.

Bennünket minden nap a rendőrök is „meglátogattak”, akik szintén feldobták a napunkat.

A létszámellenőrzésre legtöbbször pizsamában vonultunk ki a kertkapu elé, vagy boldogan integettünk nekik az ablakokból. Legalább végre más emberek fejét is nézhettük, nem csak egymásét. Szűk három hét után már nagyon vártam, mikor kapjuk kézhez az „elbocsátó szép üzenetet”: az első negatív teszt után ujjongtam, a második után úgy éreztem, enyém a világ. Rögtön el is újságoltam az osztálytársaimnak, hogy hamarosan személyesen találkozhatunk –ablaküveg nélkül, iskolatáskával a hátamon, mellőzve minden köntöst és a béna gyes-kontyot...

Karantén-pakkot mindenkinek!

Az elején nagyon megijedtem a betegségtől, hülyét kaptam még annak a gondolatától is, hogy – ki tudja meddig – pont most kell kiesnem az iskola ritmusából. De ha már úgy alakult, hogy kaptunk 19 nap extra „szabadságot” az élettől, legalább volt időm gondolkodni a továbbtanuláson és a távolabbi jövőmön. Kicsit rá tudtam pihenni az előttem álló megmérettetésre, az elkövetkező tempós hónapokra, és valahogy sokkal jobban ráhangolódhattunk a közelgő ünnepekre. Utólag azért sem bántam a karantént, mert a családommal teljesen egymásra voltunk utalva, és ez jelképezte az összetartásunkat. Jó volt együtt.

Aki szintén karanténba kényszerül, annak azt tanácsolom, hogy bár ez a helyzet pokolian nehéz is tud lenni, de próbálja meglátni benne a pozitív, építő jellegű dolgokat! Persze a betegségben nincs semmi jó, ezért kitartást és mielőbbi gyógyulást kívánok, kedves sorstársaim! Aki pedig egészségesen, szabadon járhat-kelhet, és tudomására jut, hogy a környezetében valaki megkapta a rettegett „piros cetlit”, az tegyen némi kedvességet bezárt honfitársa ablakába vagy ajtaja elé. Életet menthet. De egy valamit soha ne felejtsen el: banán mindenképp legyen a karantén-pakkban, a családi béke megőrzése érdekében.

Sztella

Ajánljuk még: