Egészen sokáig bírtuk. Olyannyira, hogy már majdnem biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Ám ahogy az lenni szokott: rózsaszín ködben esik az ember a legnagyobbat… Megtörtént. Bazsi, a kisfiam épphogy kipihente a mandulagyulladást, és készült a hétfői ovikezdésre, mikor jött a hír: nincs hova visszamenni. Hiába a kihagyott egy hét, nem számít, hogy ő nem kontaktszemély, az egész csoport karanténban lesz legalább egy hétig. Három másodpercnyi lefagyás, majd villámlás az agyban: kétségbeesés, újratervezés, kérdések hada. Bazsi öt éves, kiegyensúlyozott, vidám, alkalmazkodó kisgyerek. Tárgyalóképes. Nagy baj nem lehet. Én is engedek kicsit, ő is enged kicsit, a nagyját meg tudjuk csinálni. Menni fog.
Az első napok mentek is. Reggel felpakoltuk az útipoggyászt: legyen elég inni- és ennivaló, akkor bírni fogja. Kertészet, ültetések, megbeszélések, Lélegző Liget pályázat. Bevonom a munkába: ő is pakol, részt vesz, elvan. Egészen fellelkesültem. Szinte mosolyogtam magamon, hogy mire ez a nagy hisztéria, mitől kellett annyira tartani, megy ez, mint a karikacsapás. Ment is, a harmadik napig. Aztán újabb telefon: Bálintnak, a másik kisfiamnak a bölcsijét bezárják. Teljes karantén, mindenkinek.
A heti teendők sora fojtogató villámcsapásként kering körülöttem, és reménytelenül döbbenek rá: nincs segítségem. Nem jöhet át mama, nem segíthet barátnő, és még csak a férjem sem tud otthon maradni, mert valakinek dolgoznia is kell… Be lettem zárva. Egyedül, két kisgyerekkel, temérdek munkával.
Igen, ha az a fajta személyiség lennék, aki elsüllyed a negatív hullámok tengerében, akkor valószínűleg itt lenne az ideje.
De bennem forr az életösztön, mert hiszem, hogy mindig van tovább. Nem tudom, hogy akkor, ott, a felismerés pillanatában mi volt a legrosszabb: a munkák sora, amit le kellett mondanom, át kellett ütemeznem vagy éjszaka kellett elvégeznem, vagy az, hogy azt sem tudom, meddig kell odáznom mindent. Mert én bizony nem tudok elengedni. Nem tudok vállat vonni, és azt mondani: majd lesz valahogy. Nem vagyok képes rá, hogy felüljek a bizonytalanság lovára és száguldjak az ismeretlen felé. Nem is akartam, tehát meg kellett oldani. Mindent.
Be voltam zárva. És nemcsak fizikai valómban, hanem számos más perspektívában is. Mert mindannyiunknak vannak határai. Nem megy minden egyszerre. Bármennyire is szeretnénk, nem megy. Egy ötéves és egy kétéves kis csoda mellett nem lehet igazán dolgozni.
Azt hiszem nem is kérdés: mindent újraterveztem. A munkáim kilencven százalékát lemondtam, a maradékot éjszaka végeztem el. Nem stresszeltem magam a házimunkán, mert nem fér minden bele… Nem volt minden este meleg vacsora, és nem vasaltam ki az ingeket. Nem söpörtem fel a teraszt, és a tervezett komposztálót sem tudtam felépíteni. Elmaradt a levelek összeszedése, az odúk felújítása, és a hátralévő gazolás is várat magára. Nem írtam meg a karácsonyi menüt, és az egyetemi beadandóim is elmaradnak. Elhalasztottam a képelőhívásokat, a gekkók terráriumának kitakarítását, az ünnepek előtti szőnyegsuvickolást, és a függönyöket sem mostam ki. És így, ennyi feladat elutasítása mellett sem volt idő semmire.
Egyik este ránéztem a férjemre, és megkérdeztem: hogyan kell elengedni?
Őszintén érdekelt, hogyan tudom megtanulni az elfogadást, beletörődést, vagy nevezzük bárminek. Nem adott választ, mert nem tudott választ adni, csak annyit mondott: most ez van, nem tudsz vele mit csinálni, próbáld meg kihozni belőle a legjobbat. Én pedig igyekeztem így is tenni. Mert eszembe jutott a legfontosabb szó: ANYA. Mindaddig, amíg magamat sajnáltam, a munkámat féltettem, és a teendőimet listáztam, nem láttam a fától az erdőt. Nem tudatosult bennem, hogy itthon vagyok két kis lélekkel, akiket nemhogy ugyanúgy, valószínűleg sokkal jobban megvisel minden váratlan körülmény, minden bezárt kapu, minden elvesztett szabadság. Négy csillogó szempár, akik ugyanolyan jóízűen eszik meg a vajas kenyeret paradicsommal, mint a cordon bleu-t négysajtos csicsókapürével, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy négy redővel több van a pólójukon, akik a nehéz időszakban semmire nem vágynak jobban, mint anyára. Egy kiegyensúlyozott, nyugodt, mosolygós anyára.
Nem volt más hátra: önkritikát gyakoroltam.
Feltettem magamnak az élet nagy kérdéseit (újra): miért is dolgozunk, kikért is dolgozunk? Miben mérjük a boldogságot, és mi marad nekünk, ha körülöttünk már nem lesz semmi? Mibe kapaszkodunk, ha elfogy a remény, és miből táplálkozunk egy megváltozott világ kétségei között?
Egy átfilozofált éjszaka után új emberként ébredtem. Mosolyogva bohóckodtam ágyba a reggeli kakaót, délelőtt együtt sütöttük meg a túrós pogácsákat, együtt hordtuk komposztra a leveleket, töltöttük fel az etetőket. És egyáltalán nem zavart, hogy a pogácsa amorf lett, a kerti munka hatékonysága meg elenyésző volt. Nem zavart, hogy fordítva hajtottuk össze a ruhákat, és az sem érdekelt, hogy bekerült egy-egy fekete zokni a fehér mosásba. Nem frusztrált, hogy csigatempóban pakolták el a nappalit, és kedves mosollyal fogadtam az esti időhúzást is. Pedig hulla fáradt voltam.
Végül mégis megtanultam valamit, ami alapjaimban változtatott meg. Ezt pedig úgy hívják: elengedés.
Életem harmincharmadik évében szinte egyik napról a másikra megtanultam elengedni. Tudtam, hogy sokat veszíthetek, tudtam, hogy fontos dolgokat kellett lemondanom, és tudtam, hogy nem számolhatok minden következménnyel. Viszont már nem izgattam magam miatta. Továbbra is élt bennem a felelősségtudat, a tenni akarás, és a boldogulás társadalmi ösztöne, viszont más szemüvegen keresztül láttam a világot. Elfogadtam a helyzetet, és tudomásul vettem, hogy nem sokat tehetek ellene, de kihozhatom belőle a legjobbat. Átélhetem és megélhetem a pillanatot, adhatok és kaphatok, feltöltődhetek.
Hosszú idő után újra leültem legózni, együtt rajzoltam velük a szekrényajtóra, ment a vonat Kanizsára, zenéltünk, együtt roptuk a Luxemburg rádióra, háromszázhúszszor hallgattam meg a kedvenc Télapó-dalukat, és aki bújt aki nem, mentem. Voltam boltos, vasutas, és életemben nem építettem még ilyen magas Logi-várt. Ők pedig teregettek velem, kipakolták, amit bepakoltam, és nevetve szaladtak át a frissen felmosott padlón.
A karantént valószínűleg egyikünk sem fogja tudni elkerülni. És ha Murphy aktívan dolgozik, a legrosszabbkor fog jönni. De ha megtanulunk elengedni, és kihozni a legjobbat az adott helyzetből, akkor egészen jó dolgok is kisülhetnek belőle! A lényeg a szemüveg: az a két lencse, amin keresztül látjuk a világot…
Ajánljuk még:
5 PERC MÉMTERÁPIA: NEVESD KI A KORONAVÍRUST!
A „NYUGGEREK” MIATT VISZ EL MINKET A KORONAVÍRUS?
„Fontosak a koronavírus-mentes órák” – Így beszélj a gyerekkel a járványról!
Mit mondjunk a gyerekeknek? Kommunikáció a koronavírus idején.
