Ég veled koronavírusos GYES, helló szeptemberi újrakezdés!

Család

Ég veled koronavírusos GYES, helló szeptemberi újrakezdés!

Véget ért egy korszak, elköszönök fél évtől. A koronavírus-járvány miatt március 13-án kihirdetett kijárási korlátozás és az online oktatás bevezetése óta egy percet sem töltöttem távol három gyerekemtől. Olyan volt ez nekem, mint egymásodik GYES. Azonban szeptember elsején megint beindul az ovi és a suli, nekem pedig egyik szemem huncutul mosolyog, a másik viszont nagyon sír.

Szerettem GYES-en lévő kismama lenni, mindig jószívvel emlékszem vissza arra a csodás időszakra. Olyan biztonságos volt nekem az a néhány év, akár egy lakályos védőburok. Minden reggel együtt, ráérősen ébredni, napjában többször közösen körbeülni az étkezőasztalt, rohanó idő nélkül játszani, és jobbnál jobb programokat kitalálni a gyerekekkel, amíg apa dolgozik – nekem meghatározó korszaka volt az életemnek.

Pedig a kismamalét kezdete nem volt sétagalopp egy kétévessel, majd az újszülött ikrekkel.

Korábban mindhármójuktól nehezen szakadtam el a szeptemberi ovibeszoktatás első napján, pedig ők annyira ügyesen, bátran és izgalommal telve álltak életük első akadálya előtt.

 

Anyai szívemből minden reggel az oviban hagytam egy parányi darabkát, közben azt is vártam, hogy visszamehessek dolgozni, és reggelente újra magassarkút húzhassak tornacipő helyett, és hogy egy picit ne „csak” anyuka legyek.

A digitális oktatás és a kijárási korlátozás kicsit nekem a GYES megannyi bukkanóval tarkított, mégis felhőtlen, biztonságos időszakát hozta vissza az életembe. Nem, kezdetben nem örültem neki, hiszen az a dolgok rendje, hogy elsős lányunk iskolába jár, a tanárai tanítják, és délelőtt a barátaival van.


Az óvodás gyerekeinknek pedig az óvónőikre, az udvari játszásra és az iskolára való felkészítésre lett volna szükségük addig, amíg én és az apukájuk dolgozunk. A férjemmel a szerencsések közé tartoztunk, mivel mindketten kaptunk engedélyt home office-ra, így a munka mellett próbáltuk pótolni otthonunkban az oktatási intézmények megszokott hétköznapjait. 

Hamarosan újra hosszú útra kelnek kis gólyáim

Vártam a fővárosi tanévzárást, hogy végre kezdetét vehesse három hónapos vidéki nyarunk. Az iskola és óvoda kapuját a tavasz kezdete óta, Budapest határát pedig június elejétől nem léptük át.

Fél éve egy percet sem töltöttem a gyerekeim nélkül. Egyetlen napot sem voltak távol tőlem.

A férjemnek ugyan nyáron már be kellett járnia a fővárosi irodába dolgozni, de idén sokkal több időt tudott velünk tölteni falun, mint a korábbi vakációk alkalmával. Nem tudom, lesz-e valaha még egy ilyen korszak az életünkben, amikor ennyit lehetünk együtt öten. Ebbe a fél évbe minden belefért. Minden jó. Minden szép. Minden kétségbeejtő. Mert imádtam újra „GYES-en” lenni, újra minden időt a picit nagyobb gyerekeimmel és a férjemmel tölteni.

Persze akadt némi deficitünk, hiszen mindannyian éreztük a vírus miatti veszteségeket, de ezzel együtt olyan profitra tettünk szert, ami aranyat ér. Mindeközben baromi megterhelő volt folyton hajnalban dolgozni, úgy teljesíteni napról napra a home office-t, hogy közben várt a medence, a biciklizés, a Dunapart és a kert, három, kalandra és felfedezésre kiéhezett, kisutóddal.

Vicces volt úgy részt venni hétről hétre az online értekezleten, hogy közben tojásrántottát készítettem pizsamában, aztán begyömöszöltem a csomagtartóba a felfújható matracokat, vagy épp a sötét garázsban kuksoltam, hogy egyik gyerekem se mutogasson szamárfüleket nekem. Soha vissza nem térő alkalom. Vagy mégis? 

Ahogyan évekkel ezelőtt aggódva engedtem kirepülni fészekaljam az óvodába, úgy idén szeptember elsején is csupa kétellyel meghintett az elszakadásunk.
Gyerekeim szuper közoktatási és köznevelési intézményekbe járnak, a legjobb helyen voltak és lesznek. Szeretnek iskolába és óvodába járni. Viszont aggódó anyai szívemen nem könnyít az elmúlt százhetvenegy együtt töltött nap, mázsás súlyként csüng rajta az ismét fokozódó vírushelyzet.
 
Egy félbehagyott első osztály után milyen lesz a második? Hamar visszarázódnak ovisaim ennyi kihagyás után?
Biztonságban lesznek azokban az intézményekben, amelyek ugyan precízen felkészültek a koronavírus megfékezésére, mégis most egyesül bennük újra egy közösség? Meddig tartható a régi mederben az iskolai és az óvodai élet? Mikor fogják azt mondani, hogy na, akkor holnaptól megint maradjanak otthon a gyerekek? Mit csináljak, ha egy nyirkos, őszi reggelen köhint valamelyik utódom? Veszélyek nélkül visszatérhetünk-e az úszás- és fociedzésekre? Mire készüljünk? Mindjárt B-tervre? Meddig tart az „A”?
 
Mikor? Hogyan? Miért? Tudom, most semmi sem biztos. Így augusztus végén, még a vidéki házunk kertjében álló, néhány levelét már bőszen elhullató juharfánk tövében ücsörögve csak kérdések vannak a fejemben...
 
 

Mindig megérint valaminek a vége, a befejezés. Sajnálom, amikor egy könyv utolsó oldalára lapozok, szomorúan búcsúzom az évszakoktól, és könnybelábadt szemekkel szedem le január végén a fenyőfáról a díszeket. Megsiratni valaminek a végét nem azt jelenti, hogy nem várnánk tárt karokkal az újat!

Szeptember elsején – képletesen ugyan, de – pezsgőt bontok, miközben egy bögre kávé és a munkám felett pityergek majd egy jó hosszú sort. 
Idén augusztus 31-én sok mindennek búcsút intek: egy elhúzódó tavaszi szünetnek, ami március 13-ától augusztus végéig tartott. A nyolcéves és a hamarosan hatéves gyerekeim szerint viszont túl rövid volt a nyár, ami idén több mint százhetven napig tartott. 
 
Viszlát szinte örökké tartó tavaszi szünet, és kurta, nyári vakáció! Gyere suli, gyere ovi, hajrá makkegészséges szeptember elseje!
 
Ajánljuk még:
 

 
X
Már követem az oldalt