Szerettem GYES-en lévő kismama lenni, mindig jószívvel emlékszem vissza arra a csodás időszakra. Olyan biztonságos volt nekem az a néhány év, akár egy lakályos védőburok. Minden reggel együtt, ráérősen ébredni, napjában többször közösen körbeülni az étkezőasztalt, rohanó idő nélkül játszani, és jobbnál jobb programokat kitalálni a gyerekekkel, amíg apa dolgozik – nekem meghatározó korszaka volt az életemnek.
Pedig a kismamalét kezdete nem volt sétagalopp egy kétévessel, majd az újszülött ikrekkel.
Korábban mindhármójuktól nehezen szakadtam el a szeptemberi ovibeszoktatás első napján, pedig ők annyira ügyesen, bátran és izgalommal telve álltak életük első akadálya előtt.
Anyai szívemből minden reggel az oviban hagytam egy parányi darabkát, közben azt is vártam, hogy visszamehessek dolgozni, és reggelente újra magassarkút húzhassak tornacipő helyett, és hogy egy picit ne „csak” anyuka legyek.
A digitális oktatás és a kijárási korlátozás kicsit nekem a GYES megannyi bukkanóval tarkított, mégis felhőtlen, biztonságos időszakát hozta vissza az életembe. Nem, kezdetben nem örültem neki, hiszen az a dolgok rendje, hogy elsős lányunk iskolába jár, a tanárai tanítják, és délelőtt a barátaival van.
Az óvodás gyerekeinknek pedig az óvónőikre, az udvari játszásra és az iskolára való felkészítésre lett volna szükségük addig, amíg én és az apukájuk dolgozunk. A férjemmel a szerencsések közé tartoztunk, mivel mindketten kaptunk engedélyt home office-ra, így a munka mellett próbáltuk pótolni otthonunkban az oktatási intézmények megszokott hétköznapjait.
Hamarosan újra hosszú útra kelnek kis gólyáim
Vártam a fővárosi tanévzárást, hogy végre kezdetét vehesse három hónapos vidéki nyarunk. Az iskola és óvoda kapuját a tavasz kezdete óta, Budapest határát pedig június elejétől nem léptük át.
Fél éve egy percet sem töltöttem a gyerekeim nélkül. Egyetlen napot sem voltak távol tőlem.
A férjemnek ugyan nyáron már be kellett járnia a fővárosi irodába dolgozni, de idén sokkal több időt tudott velünk tölteni falun, mint a korábbi vakációk alkalmával. Nem tudom, lesz-e valaha még egy ilyen korszak az életünkben, amikor ennyit lehetünk együtt öten. Ebbe a fél évbe minden belefért. Minden jó. Minden szép. Minden kétségbeejtő. Mert imádtam újra „GYES-en” lenni, újra minden időt a picit nagyobb gyerekeimmel és a férjemmel tölteni.
Persze akadt némi deficitünk, hiszen mindannyian éreztük a vírus miatti veszteségeket, de ezzel együtt olyan profitra tettünk szert, ami aranyat ér. Mindeközben baromi megterhelő volt folyton hajnalban dolgozni, úgy teljesíteni napról napra a home office-t, hogy közben várt a medence, a biciklizés, a Dunapart és a kert, három, kalandra és felfedezésre kiéhezett, kisutóddal.
Vicces volt úgy részt venni hétről hétre az online értekezleten, hogy közben tojásrántottát készítettem pizsamában, aztán begyömöszöltem a csomagtartóba a felfújható matracokat, vagy épp a sötét garázsban kuksoltam, hogy egyik gyerekem se mutogasson szamárfüleket nekem. Soha vissza nem térő alkalom. Vagy mégis?
Ahogyan évekkel ezelőtt aggódva engedtem kirepülni fészekaljam az óvodába, úgy idén szeptember elsején is csupa kétellyel meghintett az elszakadásunk.
Egy félbehagyott első osztály után milyen lesz a második? Hamar visszarázódnak ovisaim ennyi kihagyás után?
Mindig megérint valaminek a vége, a befejezés. Sajnálom, amikor egy könyv utolsó oldalára lapozok, szomorúan búcsúzom az évszakoktól, és könnybelábadt szemekkel szedem le január végén a fenyőfáról a díszeket. Megsiratni valaminek a végét nem azt jelenti, hogy nem várnánk tárt karokkal az újat!
Szeptember elsején – képletesen ugyan, de – pezsgőt bontok, miközben egy bögre kávé és a munkám felett pityergek majd egy jó hosszú sort.
Mi így szoktattuk rá gyerekeinket a drogra: életünk okoseszközzel és nélküle
Az okoseszközök használatát kontrollálni a gyerekek körében... fogalmazzunk úgy: nagy kihívásokat magában rejtő feladat. De jó hír, hogy nem lehetetlen. Három gyerekünkkel fél éve sétálunk a kütyükkel kikövezett úton, ami – reményeink szerint – nem a pokolba vezet.
