ZónánTúl

A mesebeli sváb község, ahová mindig visszahúz a szívem: ez Harta

Mindig azt mondom, hogy az én szívemnek bizony két csücske van: egy város és egy falu. Nem hiszem, hogy boldogan élnék egyik vagy másik nélkül. Mindkettő az életem része, sosem tudnék választani kettejük közül. A lakcímkártyámon születésem óta a főváros szerepel, de van még egy hely a világban, ahol igazán otthon érzem magam. Harta.

Szerencsés vagyok. Mert fővárosi lányként évente többször is ölembe hullik a vidék. Minden nyaramat ott tölthetem, távol Budapest összes gondjától. Itt hagyhatok csapot-papot, és elviharozhatok rövid hétvégeken, hosszú szüneteken. Hatalmas puttonyba préseljük férjemmel a gyerekeinket, a bicikliket, a kutyánkat, és útra kelünk úgy, hogy azért a távolból néha hazaintegetünk. Van hova elbújnom és elmenekülnöm, és van hova újra és újra megérkeznem. Van egy másik otthonom: Harta. Idilli, romantikus környezet, amit mindig felülértékelek, és ami a gondolataimban a szép valóságnál is sokkal szebb. Ugyan van neki, mégsem beszélek soha hátrányairól, mindig csak a jót látom meg benne. 

Apai nagyapám született a Bács-Kiskun megyei faluban, de az egyetem a fővárosba szólította. Ő már pesti lányt vett feleségül, édesapám is itt született, így lettem én is vérbeli budapesti lakos. Nagyapa testvérei, rokonai Hartán maradtak, ezért őt is visszahúzta a szíve. 

Hatéves voltam, amikor nagyszüleim vettek egy ütött-kopott, romos parasztházat a falu – szerintem – legszebb utcájában. 

Szüleim felújították, éveken át csinosították, hogy legyen egy hely, ahol nyaralhatunk, ahol a téli szünetekben a búboskemence mellé bújhatunk, ahol szódásszifonnal locsolhatnak minket Húsvétkor, ahol az ősszel összegereblyézett falevelekben hempereghetünk, és ahol megkaphatjuk mindazt, amit Budapesttől nem várhatunk. 

Lassan harminc éve miénk a kékzsalus, téglakerítéses ház. Mennyi emlék köt hozzá! És mi minden vár még ott ránk!

Harta a gyerekkorom. A megszépült múlt. Alig vártuk az iskola végét, már az évzáró napján, matrózblúzban és rakottszoknyában leköltöztünk, és három hónapon keresztül át sem léptük a település határát. Csak a közeli Szelidi-tóig mentünk, ami most már az én gyerekeimnek jelent Balatont, homokos tengerpartot. Hartán tanultam meg biciklizni és lovagolni, a vendégszobában olvastam el az összes kötelező olvasmányt. Ott kötöttem életreszóló barátságokat, és bizony ott talált rám az első szerelem is. Kamaszként ott ismerkedtem meg közelebbről a mézes pálinkával, és néhány év múlva boldogan mutattam meg mindent mostani férjemnek. Megosztottam vele Hartát. Úgy ajándékoztam neki, hogy nekem mind megmaradt.

 
Fotó: Lehoczky Rella

Harta a felnőttkorom, és a gyerekeim gyerekkora. A munkám megengedi, hogy minden június elején megpakoljuk az autónkat, és száz kilométer után újra hazaérkezzünk. Ők ugyanúgy várják az időszakos költözést, mint huszonöt éve én és a testvéreim. Az én gyerekeim beleszülettek a hartai életbe: már járni is ott tanultak, most meg a gyerekkori barátaim gyerekeivel játszanak. Arra a fűzfára másznak fel, amiről én leestem. Azokat a titkos helyeket fedezik fel, amikről én már rég tudok, mégis velük együtt örülök. És augusztus végén ugyanolyan fájó szívvel ülnek az autó hátsó ülésén, amikor kikanyarodunk az 51-esre, mint huszonöt éve én. Mint most én. 

Hiszen Harta nem csak gyerekként hiányzik. Hartának felnőtt fejjel is nehéz búcsút inteni. 

Harta, a szabadság. A végtelen rónaság, ahol az Alföld a világ végéig húzódik. Ahol határok nélkül szaladhatsz, mert mindig messzebbre lát a szem. Ahol a pusztába kiállthatod minden fájdalmad, és sosem visszhangzik. Ahol gátak nélkül örülhetsz a végtelennek. A Duna itt kanyarog a legkacskaringósabban, és itt a legkékebb nyáron az ég. A vihar itt dübörög a leghangosabban, és itt úsznak legbájosabban a kövérkés bárányfelhők. 

Itt kelepelnek a legboldogabban a hazatérő gólyapárok, és itt pöfögnek legtüneményesebben a munkába induló, szorgos traktorok. 

A tél itt a legcsöndesebb, komor, mégis meghitt és bensőséges. A tavasz itt a legszínesebb, az ősz itt a legköltőibb. Nincs olyan évszak, hónap vagy nap, amibe ne bújna megszámlálhatatlan csoda. 

Itt a legígéretesebb Petya diópálinkája, itt lehet a legjóízűbbet beszélgetni a déli ebéd után Imrével, és itt süti a világ legvékonyabb és a legfinomabb házilekvárral megtömött palacsintáját Katika. Ő az a svábul még ékesen beszélő asszony, aki harminc éve egy percet sem öregedett, és aki ugyanúgy süti nemcsak a palacsintát, hanem a pogácsát is a gyerekeimnek, ahogy egykoron nekem. Itt tanultam meg rétest sütni, ami meg sem közelíti a hartai cukrászdában készített Wéber Péter-féle túróst. A hartai kolbásznak párja nincs, és Schneider Péterné hartai, festett bútorai a legszebbek ezen a földön. Minden évben betérek hozzá, és ha mást nem is, de egy-egy kézzel festett hűtőmágnest, kulcstartót, leveles ládikát, házi áldást hazaviszek fővárosi otthonunkba, hogy itthon is mindig legyen egy kis Harta.

Harta, a tapasztalás. Ahogyan annak idején én is, most a gyerekeim is itt tanultak meg mindent a ház körüli állatokról és a mezőgazdaságról. A nyári hónapokat rendre mezítláb töltjük, és majd egy hét is kell ahhoz, hogy szeptemberben lekopjon talpunkról a fű zöldje. 

Itt mindenki ismer bennünket, mindenkinek köszönünk, és mindenki visszaköszön. Itt minden idős emlékszik a nagyapámra. Hartán mindenki tud rólunk mindent. Talán még azt is, ami nem igaz. 

Igazi pestiekként megtanultunk metszeni, füvet nyírni, gazolni, gyümölcsfát gondozni, lovakat simogatni villanypásztoron keresztül, disznót etetni kézből, tojást vadászni a kotlós alól. Tudásom az ott élők nyomába sem érhet, az ő szemükben mindig is városi lány maradok, mégis befogadtak. Otthon vagyok.

Harta, a megnyugvás. Bár nyaranként az élet három gyerekkel nem a felhőtlen pihenésról szól, ebben a faluban mindig kikapcsolódom és feltöltődöm. Órákig ülök a kertben, és csak nézem, ahogyan a gyerekeim dézsmálják a málnabokrot, felmásznak a cseresznyefára, szüretelik a szilvát, és begyűjtik az összes meztelencsigát. Esténként fáradtan rogyok az ámbituson álló, öreg padunkra, és csak hallgatom, ahogy ciripelnek a tücskök, dúdolva kísérik őket a kabócák. Megetetem az udvarunkba téved cicákat, és meglesem az ügyesen rejtőző süncsaládot. Éjjelente sebesre vakarom a szúnyogcsípéseim, és hajnalban bosszankodom a hangosan kukorékoló kakason. Élvefogóval nyakon csípjük az összes betévedt egeret, és jó messze elengedjük őket, hogy aztán visszataláljanak hozzánk. Aranybarnára sülünk a napon, csak este megyünk be a házba, és még az esőt is a verandáról, pokrócba bugyolálva, pöttyös bögrét szorongatva nézzük. Ha lemegy a nap, kifekszünk csillagokat bámulni, és mindig kívánunk valamit, amikor lehullik egy. 

Visszacsöppenek a múltba, gyerekeim által újraélek megannyi szép emléket. Kapcsolódom tizenhat éve elhunyt édesapámmal, akinek szívét, lelkét őrzi ez a ház. 

Jó néha elrohanni a város elől, de ugyanilyen jó hazatérni a nyüzsgő szépségbe. Hartára mindig jószívvel utazom, és mindig fájó szívvel távozom. De sosem búcsúzom, mindig csak elköszönök. Hiszen úgyis viszontlátjuk még egymást. Budapest megvár, Harta vár rám.

Ajánljuk még:

DUNYHÁK, NYÁRI KONYHA, HOSSZÚ PARASZTHÁZ – HOMEVÁGY A GYEREKKORBA

A MUSTÁRSÁRGA HOKEDLI – TÁRGYAKBA ZÁRT EMLÉKEIM

KONYHÁBA ÚGY LÉPJÜNK, MINT A TEMPLOMBA – ÁLOMKÉP A FALUBÓL

Borítókép: Lehoczky Rella

 

Már követem az oldalt

X